Számunkra ez az állandó és hatalmas probléma aligha tűnik nehézségnek, hiszen bonyolult módszerrel egymásba fonódó műanyag szálak képesek látszólag végtelen mennyiségű vizeletet felszívni. A pelenkacsere meg várat magára, amíg a pelus már nagyobb lesz a babánál is. Még mielőtt teljesen elkényelmesednénk, a Slate emlékeztet arra, hogy ez nem volt mindig így.
Nehezített pálya a pólya
Az elmúlt évszázadokban természetesen nem jelentett a maihoz hasonló csapdát a nedvesség számára a pelenkának egyetlen alternatívája sem. Először is nézzük a legismertebb pelenkaelődöt: a pólyát. A pólya használata – ha lehet – még nehezebbé tette a kismamák életét, hiszen az alkalmazott módszer sokkal bonyolultabb és szigorúbb volt, mint ma. Éppen emiatt gyakori volt, hogy ha a gyerek nem sokkal a pólyázás után pisilt vagy kakilt be, sokszor úgy hagyták, nem kezdték elölről az egész műveletsort.
Amellett, hogy a kicsiket a ma megszokottnál sokkal korábban elkezdték szobatisztaságra tanítani, a legtöbb kultúra nem szenvedett hiányt a kreativitás terén, ha megoldást kellett találni arra, hogy a gyerekeket hogyan tartsák a lehető legszárazabban. A mai Oroszország területén élő chukchi törzs tagjai például nagy, száraz mohával kitömött szőrmezsákokba bugyolálták gyerekeiket.. Amikor szükség volt rá, egyszerűen kicserélték a már nedves mohát, így újra száraz volt a babapopsi. A norvég Harald Sverdrup 1938-ban megjelenő, a tundra éghajlaton élő embercsoportokat vizsgáló könyvében így jellemezte a helyzetet: egy chukchi feleség, amíg babát vár, nem furcsa bébidolgokat és csipkés kis ruhákat halmoz fel, hanem
egy nagy zsákba mohát gyűjt, kiszedi belőle a köveket és gallyakat, és hagyja teljesen kiszáradni a növényt.
Ha elég szorgalmas volt, minden szükséges dolgot összegyűjtött, így a pelenka mosása már nem is jelentett problémát. Ebben az esetben könnyű dolga volt a szülőknek, hiszen a régi, nedves mohát egyszerűen csak szárazra kellett cserélni.
Kreativitásból nincs hiány
Észak-Kína egyes részein a csecsemőket homokzsákba csavarták, ami nemcsak pelenkaként, de bébiszitterként is funkcionált, hiszen ez nagyban megnehezítette a kicsik helyváltoztatását. A Navahó indiánok a sziklarózsa kérgét darabolták fel, ezt tették a babák lábai közé. Ezek a megoldások valóban elég kreatívak voltak, de korántsem oldottak meg minden problémát: Szibériában sokszor előfordult, hogy a moha hozzáfagyott a kisgyerekek bőréhez.
A legötletesebb módszert azonban valószínűleg Közép-Ázsiában találták ki, ahol egyes bölcsőknek beépített vizeletelvezetője volt. A pólyázáskor egy puha borítással ellátott facsövet applikáltak a megfelelő helyre. A cső másik végét kivezették a bölcső alján, így télen egy üvegbe, nyáron közvetlenül a padlóra folyt a vizelet.
Ha babát vársz, és mostanában állítod össze, hogy mi mindenre lesz szükségetek a kicsi érkezése után, inkább ne a moha gyűjtögetésével kezdd.
