Csőre hosszú, vékony, jól zárt, a homlok ívének folytatásaként enyhén lefele mutató, világos szaru színű. Az egyszínűek sötét színváltozatainak és ezek csapos változatainak csőrszaruján a sötét jelzettség megengedett. Egyszínű (fekete, sárga, vörös, kék, barna és fehér), örvös, gólyás, szíves, szalagos, kovácsolt és csapos rajzváltozatokban tenyésztik, a csaposoknál az elsőrendű evezőtollak (de minimum hét toll) fehér.
Röpkövetelményük egy óra szállásidő, nagy kár, hogy ezt a követelményt teljesítő falkát országszerte nem találunk, így manapság a fajta a kiállításokon díszgalambként szerepel.
Nevezték hajdan e tollasokat bácskai magasszálló keringőgalambnak, hosszúcsőrű szegedi keringőnek, és mivel megjelenésében (és örökletes alapjában) igencsak hasonló hozzá, zombori keringőnek, esetenként zombori magasszállónak is.
A különböző leírások alapján az biztosnak tűnik, hogy a bácskai (hosszúcsőrű) keringőt a Délvidéken, a szegedi keringőből tenyésztették ki az 1920-as években, elnevezését 1923-ban kapta.
A 2004 tavaszán meghozott országgyűlési határozat a védett őshonos vagy veszélyeztetett, magas genetikai értéket képviselő tenyésztett magyar galambfajták közé sorolta a bácskai hosszúcsőrű keringő fajtát.
A „hosszúcsőrű” megjelölés azért figyelemreméltó, mert a korábbi évtizedekben a fajtát egyszerűen bácskai keringőként írták le.
A fajtáról részletesen olvashatnak Dr. Zsolnay Miklós tollából a Kistermelők Lapja következő számában. Írásunk is ez alapján készült.
