Az első pesti téglavető helyén létrejött disznó-, majd borjúpiacot Buda és Pest egyesítése után lassan elsöpörte a város robbanásszerű fejlődése: az 1871-ben II. Rákóczi Ferenc nevét felvevő teret bérházakkal építették körbe, a néhány pillanatig hajózható csatornaként megálmodott Nagykörút mentén pedig lassan megjelentek a mai lakóházak, valamint a látképet uraló, 1897-re megszülető vásárcsarnok, Rozinay István és Klunzinger Pál munkája.
Hasonló sorsra jutott Víziváros központi tere, a török kiűzése után a Felsővásártér nevet kapott terület is, melynek apró, talán a legendás nőcsábász, Casanova által is járt házai, illetve a XIII. századi romokon ötszáz évvel később épült Szent Anna-templom és kolostor tövében álltak meg a Pozsonyba, Bécsbe, illetve Nagyszebenbe tartó gyorskocsik. Az 1834-ben ágyúgolyó- és ágyúraktárat is rejtő katonai őrházzal is gazdagodott neve a Duna két oldalán lévő városok összeforrása után Bomba tér lett, fontossága pedig a következő évtizedekben sem változott, noha a csarnoképítési láz egyetlen budai eleme pesti társainál öt évvel később, 1902-re készült el.
Tervezésében Rozinay már nem vett részt, így a Fővám téri elődöt idéző épület terveit már csak Klunzinger szignózta.
A hosszú éveken át nyüzsgő embertömegeket látott csarnokok forgalma a húszas években – köszönhetően részben a gazdasági világválság hatásának, a kisebb piacterek és egyre jobban felszerelt, a vásárlók lakásairól sokkal előbb elérhető élelmiszerboltok elterjedésének, illetve a Széna téri piacnak – meglepő sebességgel csökkenni kezdett, olyannyira, hogy két épület, a főváros az átadásakor 690 árudát rejtő Batthyány téri csarnok
a 375 állandó és 55 ideiglenes standot magában foglaló Rákóczi térit pedig
A főváros sportügyi bizottságának 1936. márciusának derekán tartott gyűlésén felbukkant sportcsarnok-, bérházcsoport- és uszodaépítési ötlet két héten át napi rendszerességgel tűnt fel a magyar lapokban: végigjárta a Magyarság, a Pesti Hírlap, a Népszava és a Pesti Napló hasábjait – sőt, még a kor legendás élclapja, a Borsszem Jankó április elsejei címlapjára is felfért –, aztán épp olyan hirtelenséggel tűnt el, mint ahogyan korábban megjelent.
Nem ez volt azonban az első, a budai épületet érintő ötlet: a város vezetése másfél évvel korábban ugyanis már határozott arról, hogy azt sportközponttá alakítás céljával átengedi,
amikor azonban a szerződés aláírására került volna a sor, az OTT [Országos Testnevelési Tanács, 1913-1941] az ügylet megkötésétől visszalépett. Azóta a főváros nyitva tartja ugyan a mindössze husz-huszonöt árussal pangó vásárcsarnokot, de mindent elkövet, hogy azt végleg bezárja
– írja a Pesti Hírlap.
Nem volt persze ez ennyire egyszerű történet: az ötletet először talán épp a Pesti Hírlap egy újságírója indította újra 1934. januárjában, kijelentve:
Ha valóban lehetetlen volna a mai pénzügyi nehézségek mellett a nagy csarnok megoldása, akkor sincs szükség arra, hogy a meglévő pénzt befektessük egy olyan kis csarnok megépítésébe, amely a sportolók egy szűkebb körét szolgálná és éppen ezért nem is lenne pénzügyileg kihasználható. Az amatőr birkózó versenyeknek nincs számottevő közönségük, évente legfeljebb két olyan vívóverseny van, amelyre nagyobb közönség kíváncsi, az asztali tennisznek is igen mérsékelt a közönsége, a tenisz nem kaphat helyet a csarnokban, a nagyobb közönséget vonzó nagy tornaünnepélyek számára is szűk volna a tervezett csarnok, maradna tehát egyedül az ökölvívás, mint közönségvonzó sport, ez pedig egyedül nem ad pénzügyi alapot. Ha valóban olyan égetően sürgős egy sportcsarnok, akkor igen olcsón lehet hozzájutni a Batthyány-téri felhagyott vásárcsarnokhoz, vagy akár a Nemzeti Lovarda csarnokához, amelyeket könnyen és igen kevés költséggel át lehetne alakítani ugyanarra a célra, amelyre a tervezett kis csarnok megfelelne.
Ugyanezen év karácsonya előtt néhány nappal a Sporthírlap számolt be a fejleményekről – Beszélnek a Sportcsarnokról a magyar sport téli hajléktalanjai az OTT palotájában című írásban a századelő sportlétesítményeinek egész sorát tervező Mattyók Aladár (1882-1960) által jegyzett tervről is szó esik:
“[…] Foglalkoztunk a Mattyók-féle tervvel. (Batthyány-tér…) Beszéltünk is a műépítésszel, mert volt néhány külön kívánságunk, melyeknek megfelelően ő módosította is a terveit. Mi fenntartás nélkül pártoljuk a tervet. Egyáltalán mindent pártolunk, amitől a sportcsarnok megvalósítása várható. Tudjuk, hogy ez a kis sportcsarnok nem tekinthető végleges megoldásnak, de jobb, mint a Műegyetem aulája, Persze, Európa-bajnokságokat a kis sportcsarnokban sem rendezhetünk. A vívósport népszerűségének növekedését várjuk a sportcsarnoktól. […] De jár-e majd Budára a birkózósport sok leendő híve?…
– Olyan szerencsétlen helyen épült, hogy mint vásárcsarnok nem felel meg a célnak – mondta Prém dr. is az előadásában a Batthyány téri épületről –, de a terv szerint egyébként is kívül megmaradna mai állapotában (üzletekkel), csak belül alakítanák át a sport céljaira. Kívül csarnok, belül sportcsarnok. Így is valami!…”
A Nemzeti Sport alig öt hónappal később, 1935. áprilisában a megvalósulás felé vezető út újabb lépcsőfokáról számol be.
– kiáltja az óriás betűkkel írt, figyelemfelkeltő cím alatti kétsoros összefoglaló, az írásból pedig az is kiderül, hogy a nézőtéren akár ötezer nézőnek is jutna hely, de a kisebb versenyek kedvéért egy ezer fős kisterem építése, illetve a nagyterem ideiglenes darabolásának lehetősége is megteremthető lenne.
Az ötletnek 1936 tavaszán Homonnay Tivadar a korábban már bemutatott terveket is szülő gyűléseken tett indítványa adott újabb lendületet – derül ki a Pesti Napló néhány nappal később megjelent tudósításából, ami bevallja ugyan, hogy
de mégsem veti el az esetleges csarnokátépítés esélyét.
Nem volt azonban ilyen engedékeny az OTT elnöki tisztjét betöltő dr. Kelemen Kornél, aki a következő hónapokban sikeresen meggyőzte a tanács tagjait arról, hogy
A Batthyány téri épület hányattatásai ezzel ugyanakkor nem értek véget: egy évvel később, 1937. novemberében a Magyar Autóklub elődje, a Királyi Automobil Club (KAC) lépett akcióba. A “800 árusító helyre berendezett épületben mindössze 36 árust” felmutatni képes piactér kibérlése után 200 ezer pengőből autógarázst, autójavító műhelyet és szervízállomást alakított volna ki a falak között, hiszen
– adta hírül a Pesti Napló. A tervet az illetékes bizottságok és a közgyűlés végül nem fogadta el, így a csarnokban a következő évtizedekben is csak élelmiszerek és virágok cseréltek gazdát.
A stadion végül tényleg az Aréna (ma Dózsa György) és a Thököly út találkozásánál valósult meg: 1937-ben kiírták a pályázatot az 1896-ban rendezett első újkori olimpia óta vágyott sportcentrumra, a következő évben pedig megindult a gyakorlóépület – ma a Gerevich Aladár Sportcsarnok, korábban Nemzeti Sportcsarnok, majd Kiscsarnok – építése. Ennek átadására 1941. decemberében került sor, a Gerlóczy Gedeon által jegyzett terv megvalósítása a második világháború miatt azonban sosem kezdődött meg.
A fegyverek zajának elülte után, a rommá vált Budapesten azonnal felmerült a nemzeti sportközpont álma: új pályázatot írtak ki, melynek eredményeként 1948-1953 között Dávid Károly, Juhász Jenő és Kiss Ferenc tervei szerint megszületett a 2016-2017-ben néhány részlet kivételével lebontott Népstadion (2002-től Puskás Ferenc Stadion).
Azóta több mint nyolcvan, fontos változásokkal teli év telt el, a két csarnok pedig még mindig áll, hozzájárulva Budapest építészeti sokszínűségéhez, noha a változások egyiküket sem kerülték el. A kisebb kárt a budai oldalon lévő szenvedte el: emeletéről a hetvenes években tűnt el a nagy budapesti virágpiac, alsó szintjére pedig szupermarket költözött. A Rákóczi téri épület 1988 májusában egy műszaki hiba miatt lángra kapott, és súlyosan megsérült. Lebontás helyett szerencsére felújították: a Hidasi György és Tokár György tervei alapján történt rekonstrukció egyben modernizálást is jelentett, így a vásárlók előtt 1991-ben újra kitárult kapuk mögött nagyobb standok, valamint egy élelmiszerboltnak otthont adó üzlethelyiség kapott helyet.
