Régóta kikívánkozik belőlem ez az írás, de eddig mindig visszafogtam magam, de most több olyan dologgal is találkoztam, ami már nem csak bosszantó, hanem egyenesen életveszélyes. És olyan az egész, mint egy lefelé tartó spirál! Ne hagyjuk!
Ahogy öregszem, úgy vagyok egyre kevésbé idealista, ám azért abban még mindig hiszek, hogy minden változásnak magunkból kell kiindulnia. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy amit utálok, ha mások tesznek az utakon, azt igyekszem én sem csinálni. És nem azért, mert ott lapul egy rendőr a bokor mögött, hanem azért, mert azt gondolom, ettől lesz normális az élet egy olyan zsúfolt városban, mint Budapest.
Hogy mit nem teszek? Nem állok be például a családi parkolóhelyre a bevásárlóközpontnál akkor, amikor a srácok nincsenek velem. Van persze, aki nem így tesz, hiszen, ha van gyerekülés az autóban, akkor a kutya se kéri számon rajta, hogy mit keres ott. Pedig aztán neki tudnia kellene, hogy a családi parkoló nem véletlenül van ott és úgy kialakítva, ahogy!
A szélesebb helyen könnyebb ki- és bekötni a srácokat a gyerekülésbe, mert a nyitott ajtónak több a hely, ráadásul biztonságosabb is, mert közvetlenül a parkolón áthaladó járdára lehet kijutni innen. Aki gyerek nélkül is elfoglalja ezeket a helyeket, az gyakorlatilag magát köpi szemen, hiszen akár ő is lehetne az, aki egy ilyen tapló sofőr miatt majd kénytelen lesz egy távoli, kevésbé biztonságos helyen megállni a gyerekeivel.
Furcsa látni azt is, amikor mozgáskorlátozott parkolóban áll meg valaki úgy, hogy bár ott a kis kék tábla a szélvédő mögött, láthatóan nincs rászorulva. Nem tudom, hogy ő egy egészséges rokon, vagy netán egy szerencsés mozgássérült, aki éppen úgy mozog, mint az egészségesek, a lényeg az, hogy lehet, éppen egy olyan sorstársától veszi el a helyet, aki tényleg rá van szorulva.
Vagyis, nem az a lényeg, hogy jogilag törvényes-e valami, hanem mindenkinek magának kellene tudnia, hogy rászorul-e a „kedvezményre” vagy sem. A kiszolgáltatottság érzését pedig egy mozgáskorlátozott biztosan ismeri, ezért is megdöbbentő, hogy közülük vannak, akik még a sorstársaikkal sem törődnek.
Az egyre több motoros sem figyel oda igazán egymásra, miközben az autósokat közös ellenségükként kezelik sokszor. Legutóbb a Budaörsi úton befelé egyszerre két oldalról is motorosok előztek, ha egy kicsit is megmozdítom a kormányt, valamelyiket könnyen fellökhettem volna. A motorosok láthatóan kizárólag magukkal voltak elfoglalva, a szabályokra, vagy ami még fontosabb, a többi motorosra nagy ívben tettek.
Hasonló a helyzet azokkal a kereszteződésbe beragadt autósokkal is, akik a sárga jelzésnél még beletaposnak a gázba, pedig jól látszik, hogy esélyük sincs átjutni, és biztosan el fogják állni a keresztirányú forgalmat. Értelmetlen húzás ez is, nyerni alig lehet vele, arra viszont jó, hogy dugót okozzon, és persze kikészítse mások idegeit.
De felhozhatnám példának a Budapest belvárosában csúcsidőben dolgozó kukásautókat is, amelyek egy szűk utcán hatalmas torlódást képesek okozni. Ezeket a monstrumokat nem lehet kikerülni, az egyirányúsítások miatt pedig még arra se nagyon van lehetőség, hogy más irányt válasszon az ember, ha beléjük botlik. De miért miért csúcsidőben kell elszállítani a szemetet, amivel egész tömböket lehet lebénítani? Mintha nem volna elég „autóscsapda” egyébként is a városban!
Érdekes kérdés az utakon a jobbra tartási kötelezettség betartása is, vagyis inkább annak a be nem tartása. Aki a Balaton felől jövet a hetesen szabályosan lehúzódik jobbra, az bizony azt veszi majd észre, hogy esélye sem lesz balra visszasorolni, ha megelőzne egy lassúbb járművet. A besorolási szándékot jelző index sokakból ugyanis azt váltja ki, hogy azonnal beletaposnak a gázba, mintha presztízskérdés volna, hogy ki van elöl. De nem is kell ehhez autópálya, elég egy kétsávos út Budapesten, a reflex itt is hasonlóan működik.
Ezeket persze eddig is tudtam, és nem akarok álszentnek se tűnni, de nemrég beszéltem egy ismerősömmel, ami után úgy éreztem, hogy van értelme megírni ezt a cikket. Ő ugyanis azt mesélte, hogy a Puskás Ferenc Stadionnál álló autójának már kétszer is letörték a tükrét úgy, hogy az elkövető sunyin elhajtott. A második eset után annyira feldühítette magát a dolgon, hogy később, amikor ő maga volt figyelmetlen és vitt le egy tükröt, ő sem állt meg. És még meg is magyarázta a dolgot azzal, hogy miért tette volna, amikor vele is elbántak, ráadásul kétszer is!
De talán ennél is jobban megdöbbentett egy másik ismerősöm, aki nem várt módon reagált, amikor arról meséltem neki, hogy dühösen dudált a mögöttem haladó autós, amikor a Budaörsi és a Nagyszőlős út találkozásánál elengedtem a zebrán egy gyalogost. Az ismerősöm azt mondta, hogy ott ő sem szokott megállni, mert annyi az állat sofőr, hogy nem hiányzik neki, hogy valaki hátulról belerohanjon.
Hogy nem bírtam magamban tartani a felháborodásomat, abban egy múlt heti sokkoló élmény is közrejátszott. Amikor az Erzsébet hídon mentem át Pestről Budára, akkor láttam egy összetört motort a szembe oldalon, és egy kiterített fiatalembert, akin kétségbe esve dolgoztak a mentősök. Később megtudtam, hogy a motoros meghalt, ráadásul valószínűleg egy olyan autós miatt, aki a gyorsabb haladás érdekében kivágott a buszsávba, esélyt sem adva az ott szabályosan haladó srácnak. És mindezt miért? Mindössze pár perc előnyért.
Nem emlékszem sajnos, hogy hol olvastam egy írást még évekkel ezelőtt arról, hogy mi az oka annak, hogy tőlünk nyugatabbra lényegesen kevesebb az egymillió lakosra jutó balesetek száma. Egy pszichológus ebben arra vezette főleg vissza, hogy egészen mások nálunk, illetve tőlünk nyugatabbra a meccsek, más alapján hoznak az emberek döntéseket. Fontosabb a hátul ülő gyerekek élete, mint pár perc előny, amihez bele kell menni egy kockázatos előzésbe. De nem is kell gyerek, fontosabb a saját élete, mint amit egy ilyen manőverrel nyerhet. Egyik kollégám szerint nekik biztosan „nem csavarja meg a töküket a főnökük, ha elkésnek”.
Nem tudom, nem akarok észt osztani, mindig van miért stresszelni. Ennek ellenére én nem akarom se saját, se a családom életét kockáztatni. Sőt, vadidegenek életével sem akarok játszani, és ha egy mód van rá, próbálom úgy csinálni a dolgokat, hogy másoknak is élhető legyen ez a bolygó, ez az ország és ez a város. Furcsa, de nem is kerül a dolog szinte semmibe. Viszont, ha csak én csinálom így, annak túl sok haszna még nem lesz.
Ezért jó volna, ha Te is segítenél a dologban!
