Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEM- Kultúr
- Cinematrix
- lengemesék
- lengemesék 2
- berg judit
- pálfi zsolt
- rajzfilm
- animációs film
- kritika
- magyar film
- magyar filmek 2018
Ilyen mesékkel kéne tele lenniük a moziknak
Kritika a Lengemesék 2. - Tél a nádtengeren című filmről
További Cinematrix cikkek
Ha a világ igazságos hely lenne, a mozik tele lennének a Berg Judit érzékeny és okos meséiből készült rajzfilmekkel.
Persze a világ nem igazságos hely, de most megint egy kicsit közelebb került hozzá: a meghatóan szép, bájos, izgalmas és újszerű első rész után elkészült az írónő Lengemesék című könyvéből készült második animációs film, a nyári rész után Tél a nádtengeren alcímmel. És szinte minden megvan benne, amitől az első rész annyira jó volt.
Az a „szinte” pedig csak kényszerűség, ami abból adódik, hogy – nyilván terjedelmi okokból – ketté kellett választani az egy évet felölelő történetet. Így pedig a második részben már értelemszerűen nem lehet meg újra az alapszituáció felvázolása, pedig a kiindulópont volt a legszebb az egészben. Egy olyan, a tóparton, nádi rigók és leveli békák között élő kis lényről, azaz lengéről szólt, aki eleve hátrányból indult a többiekhez képest (nem barnult be a haja, pedig ez jelenti a felnőttség kezdetét), és akinek ráadásul a legjobb barátja egy szintén, talán még nagyobb hátrányból induló kisbéka volt, aki még ebihalként megsérült, így nem fejlődött ki az egyik karja. Márpedig nincs annál szebb és nemesebb dolog, ha egy mese nem a menőknek szól, hanem a sorsukban a legkisebb királyfiaknál is kisebbeknek.
Persze attól még épp úgy Füttyös Vilkó, a kis lenge és Táltos, a béka a főszereplők most is, és a helyzetük sem változott, szóval nem lehet azt mondani, hogy a második rész ne tanítana ugyanúgy empátiára, és ne adna ugyanúgy lehetőséget a főszereplőkkel való azonosulásra azoknak a négy-öt-hat éves gyerekeknek, akik az élet valamilyen területén problémákkal küzdenek – és ki ne küzdene? De ebben a mesében már inkább a történeten van a hangsúly. Viszont, ahogy az Berg Judittól várható is volt, az is
csupa szép, kedves és hasznos dolgot szeretne átadni a gyerekeknek.
Ennyire bájos
Index: 7/10
A tél közeledtével, ahogy A Tücsök és a Hangyában is, itt is bejön a dolgozni vagy nem dolgozni kérdése, és így nagyobb szerepet kapnak az első részben megismert, a lengéket utáló harácsok, akik nem tűzifagyűjtéssel készülnek a télre, hanem a lengék meglopásának tervével. De a forgatókönyvet is író Berg Judit nem elégszik meg az egyszerű csata-dramaturgiával, nála egész más kerül végül fókuszba: egy véletlen folytán Vilkó és barátnője összeismerkedik egy harács-családdal, és segíteni kezdenek először nekik, aztán az egész falujuknak, hogy végül arra fusson ki az egész, van-e értelme fújni a másikra és acsarkodni, ha egyszer attól valójában mindenkinek rosszabb, míg ha mindenki együttműködik, azzal az ég adta világon mindenki jól jár – kivéve a mese főgonoszai, a patkányok. Olyan tanulság ez, amivel a világ minden óvodása tud mit kezdeni, aki rúgta már fel a másik homokvárát, vagy akinek vették már el játékát – és ha kicsit metaforikusabban értjük a homokvárazást, akkor máris nem csak a kisgyerekekről lehet itt szó.
Ráadásul a rendező Pálfi Zsolt még egy nagyon szimpatikus elemet becsempészett a mesébe: szinte minden képben megjelenik valamilyen, az erdőben, nádasban eldobott szemét. De szó sincs társadalmi célú hirdetésről vagy tanmeséről: a szemét tényleg csak úgy ott van a háttérben, nem beszél róla senki – csak az utolsó, baromi viccesen megrajzolt slusszpoén-jelenetben, amikor mindenki abból készít magának farsangi jelmezt –, de mégis szemet szúr annak, akinek szemet szúr. Azt meg már nem a film mondja el, hogy ezzel mi is a probléma, csak remélni lehet, hogy vagy látszik az magától is, vagy majd otthon anya meg apa elmagyarázza.
Jó, hogy elkészült ez az egyedi, a legtöbb animációs filmhez képest felüdülést jelentő mese, ami ráadásul Fejér Simon Pál népzenei alapú, ötletes zenéjével és a magyar vidék tájaival, állataival együtt az átlagnál sokkal ismerősebb és otthonosabb minden nézőjének. Itt-ott döcögnek ugyan a néhol kurtán-furcsán megoldott dialógusok, és ha az egyes figurák nem is, de a homogénebb hátterek kicsit ügyetlenül színezettek, de mindez nem zavaró annyira, hogy bármit is elvenne a Lengemesék új részének bájából.
Rovataink a Facebookon