0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 19.

Für Anikó: A soknál több az elég

Fellélegzünk, amikor a tavaszi verőfényben magunk mögött hagyjuk a budapesti dugókat és zöldülő dombok között visz az utunk, hogy megérkezzünk a Zsámbéki-medence széléhez, ahol Für Anikó vár bennünket egy beszélgetésre.

Amikor bekanyarodunk az erdő szélén álló házhoz, a diskurzus rögtön egy kellemes és friss témával indulhat, mert elsőként gratulálhattunk a Psota Irén-díjához, amit interjúnk másnapján, a színházi világnapon vehetett át.

A díjat említve felragyog az arca a Jászai Mari-díjas, érdemes művész címmel kitüntetett színésznőnek, aki tizenöt éve az Örkény Színház tagja. „Ez nagy meglepetés, és nagyon jól esik. Számomra külön növeli a díj értékét, hogy kinek a nevét viseli, másrészt a nagyon jeles személyiségekből álló kuratórium, aki ezt odaítéli” – majd hozzáteszi, hogy a dicséret mindig jól esik, mert ez ad egy kis olajat az élethez, ahogyan az a Molnár Ferenc: Egy, kettő, háromjában van. Amikor ugyanis valakit megdicsérnek, vagy valami jó történik, akkor az olaj a kulcsszó, az a kenőanyag, ami nemcsak a motorokat, hanem az életet is gördülékennyé teszi.

Valószínűleg az élete kenőanyaga a színészet és éneklés mellett a természet szeretete és a természetvédelem ügye.

„Amikor azt mondják, hogy aktív természetvédő vagyok, kezdem úgy érezni magam, mintha aktív elmebetegnek aposztrofálnának. Mert nálunk még mindig azt gondolják, ha valaki ráér és nagyon divatos hobbit akar űzni, az környezetvéd”

– mondja.

Bizonyára nem volt véletlen, hogy 13 éven keresztül ő vezette a Talpalatnyi zöld című környezetvédelmi műsort a Duna TV-n, ami pár évvel ezelőtt egyik napról a másikra megszűnt. „Nem azért vagyok szomorú a műsor megszűnésével kapcsolatban, mert nem tudok eleget szerepelni a tv-ben, hanem azért, mert nincs helyette más. Ennyire fontos manapság idehaza ez a kérdés, amit tragikusnak tartok, mert minden mást meg kellene előznie. Hiszen akkor van sport, család, kultúra és minden a világon, ha van bioszféra. Ha nincs, bármink lehet, akkor sincs semmink.”

Arra vagyok kíváncsi, ha nincs erre fórum, hol fejti ki a környezetvédelemmel kapcsolatos gondolatait. Megtudom, hogy „úton-útfélen”. Leginkább a személyes példamutatásban hisz, ezért ha van egy kis szabadideje, szemeteszsákokat vásárol, és az utcákat járva felszedi a szemetet. Azért, mert ezzel kapcsolatosan határozott elmélete van. Azt mondja, az nem úgy van, hogy vagyunk mi emberek és van a környezet külön. Az úgy van, ha nincs víz meg levegő, hiába a hatványozott GDP-növekedés, egyszerűen nem lesz módunkban élvezni, mert nem lesz hol, és nem lesz hogyan.

Úgy gondolja, hogy az a kis település, ahol él, akár Svájcban is lehetne, egészen addig, amíg az ember le nem néz a járdára, az utcákra, vagy az erdőszéli utakra, és meglátja az eldobált csikkeket, pet-palackokat, zacskókat.

Akkor azonnal rájön, hogy nem Svájcban van. „Csak azt tudom mondani, amit a bölcs indián: amikor kivágtad az utolsó fát és megmérgezted az utolsó folyót rájössz, hogy a pénzt nem lehet megenni.” Mondhatnák, hogy pesszimista az ideológiája, de szerinte csak tárgyszerű, amikor arról beszél, hogy a környezet egyensúlya egészen biztos, hogy borul, de nem mindegy, hogy mennyire. Ha lassabban, akkor még vannak megmenthető dolgok.

Budapesten született és nőtt fel, a kérdés, hogyan lett számára prioritás a zöld szemlélet. A válasz pedig egészen logikus: „Úgy, hogy gondolkodom, és kétségbe vagyok esve. Másrészt egy nagyon természetszerető és -tisztelő családban nőttem fel, gyerekkoromban édesanyámmal minden hétvégén túrázni mentünk. Ebből a két dologból fakad, hogy az ember legszívesebben sikítana és zokogna, ha körbenéz.”

Meglátása szerint a világ ma a gondolkodásról és a felelősségről való leszoktatásról szól, a látszatról, az egyszer használatos dolgokról és a gyors sikerről. A lényeg, hogy jó fogyasztót neveljenek az emberiségből és mi most ennek isszuk a levét. Ha belegondolunk, némi sarkítással, de az emberiség egyetlen igazi motivációja a saját kényelme. Ha már önzők vagyunk és telhetetlenek, legalább a saját rovásunkra ne legyünk azok, vallja a színésznő.

Van már mindenünk, de ahogyan Vörösmarty Mihály mondta: „Hiába minden: szellem, bűn, erény; Nincsen remény! … Mi a kevés? Erő vagy az erény?”

Szerinte az emberiségen talán az segítene, ha a mottó az lenne: a soknál több az elég. A fogyasztást, ha teheti, visszafogja, hiszen nem attól lesz jobb és több valaki, ha milliókat költ csak a divat kedvéért.

„Nem verem le a csempét és nem dobom ki a konyhabútort, mert az már nem trendi. Szívesen vásárolok turkálóban, és sportot űzök abból, hogy minél kevesebből, minél többet hozzak ki. Nem akarok hulladékot termelni”

– mondja elhivatottan.

Bizonyára nem véletlen – mert véletlenek nem léteznek –, hogy férje Fekete György eredeti végzettsége halbiológus. Igaz, ma már inkább dalszerző és szövegíró, akinek a dalait nagy-nagy szeretettel énekli Anikó a legújabb lemezén, a Magyar hangja című albumon. Azért, mert ezek a szövegek róla szólnak, és kicsit az életükről is.

Hisz abban, ha a kisfia ebben az életformában nő fel, átadják neki ezt az életszemléletet. „Amit lát, abból építkezik majd. Abban nő fel, hogy szelektáljuk a szemetet, szeretjük a bogarakat, szépen bánunk a kutyákkal, és a természetben töltjük a szabadidőnket.”

Mert náluk a kirándulás felér egy kardióedzéssel, emelkedő, lejtő, hegynek fel, völgynek le, és az sem baj, ha a végén van egy gyönyörű panoráma. Hétvégente bakancsot húz, felkerekedik a gyerekkel, a két kutyával és a férjjel, és irány a Pilis. „Ahogy az a nagy könyvben meg van írva, már-már giccses idill” – mondja nevetve. „Végre megadatott nekem az, amire mindig is vágytam.”

Psota Irén-díjas

Für Anikóról másokban is úgy él a kép, mint akinek a zsigereiben van a természet megóvására való hajlam, és az a gondolkodásának és mindennapjainak szerves része. Mácsai Pál, az Örkény István Színház igazgatója a Psota Irén-díj átadásakor tartott laudációjában is erről beszélt. „A díjazott: barátom. És kolléganőm. És zöld. Haragoszöld. Ránk oltja öltözőinkben a villanyt. Benyúl az ajtón egy formás női kéz, és olt. Ilyenkor ordítunk, a kacsó visszanyúl, felkapcsol. A kézhez tartozó fej joggal gondolja, hogy nincs bent senki, mert mi égve szoktuk hagyni a villanyt. Nem minket akar bosszantani, csak esélyesebb jövőt akar a bolygónknak. Nem új szenvedélye ez. Énekel is róla, hogy a környezet mi magunk vagyunk. Idén protokollá tesszük a színházban, hogy mindenki kapcsolja le maga után a villanyt. Nem azért, mert spórolunk, hanem mert utolértük a gondolkodását.”

Forrás: A Mi Erdőnk