Az 1800-as évek végére a város szívében lévő várnak már csak két értéke volt a helyi polgároknak – derült ki Horváth Ferenc nyugalmazott múzeumigazgató A szegedi vár bontása. A vár helye és szerepe a szegediek gondolkodásában című előadásból, amelyet a Szeged 300 című konferencián mondott el. Az egyik az a hihetetlen mennyiségű építőanyag, amit aztán fel is használtak a város újjáépítésében, a másik pedig a hatalmas telek, amelyet szintén hasznosított a város vezetése.

Azonban volt egy harmadik tényező is, amelynek fontos szerepe volt a vár pusztulásában. A hódoltság idejében ugyanis a török helyőrség állomásozott itt, így a megszállók erődítményeként vonult be a szegediek kollektív tudatába. A város felszabadítása után sem változott sokat a helyzet, hiszen a Tisza túloldalán még sokáig ott volt a török, így az erődítménynek jelentős szerep jutott a határ megvédésében. Ezért aztán továbbra is a katonák játszották a legfontosabb szerepet a várfalak között, és a város polgáraival nem is volt mindig harmonikus az itt állomásozó csapatok viszonya.

Az 1718-ban megkötött pozsareváci béke után végre elmúlt a közvetlen török fenyegetés, ám a katonák és polgárok közötti viszony nem sokat javult. Bár közvetlen védelmi funkciója már nem volt a várnak, mégis megerősítették, átépítették néhány részét. Ezek a munkálatok folyamatosan tartottak az 1770-es évekig, amikor II. József megszüntette a vár katonai jellegét, és innentől börtönként funkcionált az épületegyüttes.

Ha lehet fokozni az erődítménnyel szembeni gyűlöletet, akkor ez következett be e funkcióváltás után. A börtönben rengeteg hadifogoly sínylődött, akiknek jajgatásai áthatoltak az erődítések vastag falain is, így a város lakóinak továbbra is az elnyomás, a szenvedés szimbóluma maradt a vár.

A szabadságharc végnapjaiban Haynau a vár falairól lövette a Szőregen gyülekező honvédsereget, és a csatát ennek is köszönhetően veszítette el a Henryk Dembiński vezette magyar sereg, így ezzel a szerepével sem zárta szívébe az erődítményt Szeged polgársága. A nemzeti felkelés leverése után aztán jött a betyárvilág, így amikor Ráday Gedeon perzekútorai elfogtak egy-egy zsiványt, akkor ők is e falak közé kerültek. A betyárokkal sokan rokonszenveztek, bár a tisztes polgárok természetesen szerették volna, ha végre biztonságossá válik az Alföld, így nyíltan nem lázadhattak a rosszfiúk bebörtönzése ellen. Mégis, egyre ellenségesebbé vált a viszony a börtön parancsnoksága és a városvezetés között.

Aztán jött 1879 márciusa, és a közös baj végre egy kicsit közelebb hozta a börtön vezetőit, és a városi elöljárókat. A városba betörő Tisza elől ugyanis a magas várfalak biztosítottak védelmet a lakosságnak, így több száz embernek nyújtott menedéket a nehéz időkben az erődítmény. A falakon felállított sátrakban az ide menekülők át tudták vészelni a legnehezebb napokat, ám a hála elmaradt. A szörnyű tragédiát megélt városba ellátogatott ugyanis a császár is. Ferenc József látva a hatalmas pusztítást gesztust akart gyakorolni a város felé, ezért odaadta Szegednek a várat.

Innentől kezdve alig több mint két év kellett ahhoz, hogy a városvezetés döntésének megfelelően szinte teljesen elbontsák a hatalmas területet elfoglaló épületkomplexumot. A napjainkban várnak nevezett egykori Mária Terézia-kapun és az úgynevezett „vízi bástyán” kívül minden falat és épületet elbontottak a szorgos kezek, de a jó minőségű téglák nem vesztek kárba, hiszen több ma is álló belvárosi lakóházba építették be ezeket. A felszabadult telek sem maradt sokáig üres. Rövidesen felépült itt többek között a Kass Szálló, a Nemzeti Színház, a Belvárosi mozi, a Nagyposta, és kezdi végleges formáját elnyerni a Széchenyi tér is, amely korábban egy sétány volt a vár város felüli falának tövében.

A vár eltűnt, helyén polgári paloták épültek, és egy új korszak nyitányaként a katonákat a város külső részeibe költöztették. A szegedi várról sok feljegyzés, térkép, rajz és fotó maradt fenn, sőt magáról a bontásról is készültek felvételek. Sokan ezért csodálkoznak azon, hogy ilyen sietve szabadultak meg a szegediek egy olyan épületegyüttestől, amelyhez hasonló manapság már alig található az országban. Ha azonban megmaradt volna, nem alakulhatott volna ki az az egységes építészetű belváros, amely ma Szeged különleges hangulatát adja.

Szincsok György