Manapság, mikor az a kérdés, hogy mikor léphet ember a Marsra, újra előkerült a Holdra szállás története. Nagysikerű és tényleg remek amerikai szuperprodukció is készült az Apollo 11 küldetéséről és Neil Armstrongról, aki elsőként lépett a Hold felszínére. Ekkor hangzott el a legendás mondat: „That's one small step for [a] man, one giant leap for mankind.” Magyarul: „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.” A Hold meghódítása persze nem csupán Az első ember című film miatt lett felkapott téma, ugyanis a tervek szerint a Mars-expedíciókat több Holdra szállással alapozná meg a NASA.

De hogyan jutottunk 1969. július 20-áig? Mi volt a Holdra szállás célja? És mit hozott az égitest meghódítása az emberiségnek?

A második világháború után kezdődő hidegháború fontos mozzanata volt, hogy a V–2 kifejlesztését végző és a technológiában jártas német mérnökök nagy része, köztük Wernher von Braun az Egyesült Államokban, néhányan pedig a Szovjetunióban kaptak munkát. A V-2 kulcsfontosságú volt, mert ez volt az első ballisztikus rakétatípus, amit a németek eljuttattak a világűrbe 1942. október 3-án.

Az Agyelszívásként is ismert folyamat részeseiként von Braun és a hozzá hasonló mérnökök, valamint tanítványaik nagyban hozzájárultak az amerikai rakétaprogram későbbi sikeréhez. Az új, kétpólusú világrendben a másik oldalon álló Szovjetunió is kénytelen volt erősíteni a rakétaprogramját, ami nukleáris fegyverkezési versenybe és az űrversenybe torkollott. A szovjetek sorra lőtték fel rakétáikat az űrbe, miközben az amerikaiak ezen a téren nagyjából sehogy sem álltak. Több sikertelen kísérlet után már-már a csillagos-sávos vereség fenyegetett.

Így jött el 1957. október 4-e, amikor a Szergej Koroljov vezetésével kifejlesztett Szputnyik-1 műhold orbitális, azaz Föld-körüli pályára állt. Ugyancsak mérföldkő volt 1957. november 3-a, a szovjetek ekkor lőtték Lajka kutyát az űrbe, 2-0-ra alakítva az űrmeccs állását az amerikaiakkal szemben. És amikor Jurij Gagarin 1961. április 12-én a Vosztok-1-gyel első emberként a világűrben járt, már nem is 2-0, hanem mindjárt legalább 5-0 volt a szovjeteknek.

Űr, rakéta, atom, szovjetek – valamit tenni kell

1961-re nemcsak az amerikai védelmi szakértők, de a lakosság és a politika is megértette: „fénysebességre” kell kapcsolni az USA rakéta- és űrprogramját, mert a szovjetek nagyon elhúztak.

A remény 1961. május 5-én csillant fel, amikor Alan Shepard a Mercury-programban szintén eljutott a világűrbe. Ekkor jött John Fitzgerald Kennedy, aki elnököktől szokatlan módon, május 25-én kijelentette: az évtized végére embert küldenek a Holdra. Kennedy nemcsak beszélt, cselekedett is: rengeteg pénzből, közel 20 milliárd dollárból elindult a NASA Apollo-programja, és rövidesen jöttek az eredmények is.

Kifejlesztették a Saturn rakétákat, a Mercury és Gemini űrhajókat, majd az Apollo-űrhajórendszert. Elkészült a holdkomp, de fejlesztettek indítóállásokat, kiszolgáló létesítményeket, szállítóeszközöket, szállítójárművet és mobil indítóállványt is. Több küldetést is teljesítettek, volt űrrandevú, dokkolás és űrséta is, mielőtt a NASA odáig jutott, hogy embert küld a Holdra.

1967. január 27-én viszont történt egy tragédia: az Apollo-1 egyik tesztjénél tűz ütött ki a kabinban és három űrhajós – Virgil Grissom, Edward White és Roger Chaffee – bennégtek. A NASA tanult a fájdalmas esetből, rekonstruálták a hibákat, és javították azokat. De a program folytatódott az Apollo-4 jelzésű Saturn rakéta kilövésével, amivel a hőpajzsot tesztelték, az Apollo-5-tel, ami a holdkomp tesztje volt, az Apollo-6 tesztjei csak félig sikerültek, az Apollo-7 pedig nagyjából az Apollo-1 programját teljesítette: az Apollo-programban elsőként embereket juttatott a világűrbe 1968. október 11-én, 7 évvel a program kezdetét követően.

A program legkockázatosabb repülése az Apollo-8 volt, ami 1968. december 21-én indult. Ez volt ugyanis az első alkalom, hogy ember járt a Hold közelében. A Frank Borman, Jim Lovell és Bill Anders hármasból Lovell az, aki később a szerencsésen megmenekült Apollo-13-as parancsnoka volt. Az Apollo-9-cel berepülték a holdkompot és űrsétával tesztelték az űrruhát. Az Apollo-10-zel pedig a Holdra szállás főpróbájaként mindent úgy csináltak, mint a 11-es küldetésnél tervezték, csupán abban volt más, hogy a holdkomppal csak 15 ezer méterre közelítették meg a Hold felszínét, de a komp súlya miatt nem kísérelték meg a leszállást.

Armstrong bravúrja és hibája

Így érkezett el 1969. július 16-a 14 óra 32 perc, amikor Neil Armstrong, Edwin „Buzz” Aldrin és Michael Collins az Apollo-11-gyel elemelkedett a Földtől a Cape Kennedy űrközpontban. A felszállás zökkenőmentes volt, az út három napig tartott. Tizenháromszor kerülték meg a Holdat, amikor az irányítóközpont kiadta a parancsot, hogy Armstrong és Aldrin szálljanak át az Eagle (magyarul Sas) névre keresztelt holdkompba, és szálljanak le a Hold felszínén. (A nyitóképre kattintva galéria nyílik.)

A manőver jól indult, és annak ellenére, hogy a számítógép memóriáját kétszer is túltöltötték a radarjelek, és a kompjúter öt percen belül többször is újraindult, nem volt különösebb gond. Sőt, éppen ez kellett ahhoz, hogy végül csak a holdkomp és a Hold közötti távolságot számolja a kapott radarjelek alapján, és ne terhelje magát a korábbi adatokkal. Néhány perc múlva, 300 méterre a felszín fölött viszont kiderült: a tervezett leszállási ponton autóméretű sziklák és egy kráter is van.

Sorsszerű, de Armstrong ekkor néhány másodperc hezitálás után kézi vezérlésre kapcsolt, majd bravúrosan leszállt a Hold felszínén, a Nyugalom Tengerén. Aldrin úgy emlékezett vissza: maga is megdöbbent a sima landoláson ilyen körülmények között.

Mindez úgy történt, hogy a leszállás pillanatában már csak 20 másodpercnyi repülésre elegendő üzemanyaguk volt. Ha kifogynak, akkor az már zuhanás, ami 50 méter magasságból is szinte biztos halált jelentett volna.

Armstrong elkövetett azonban egy hibát, ami csak a szerencsének köszönhetően nem lett végezetes: nem kapcsolta ki időben a hajtóművet, ami akár a hajtóműharang szétrobbanásához is vezethetett volna, ha beszorul alá a hajtósugár.

Ember a Holdon

1969. július 20-án, nemzetközi idő szerint 20 óra 17 perckor elhangzott a mondat: „Houston, itt a Nyugalom Bázis. A Sas leszállt.” Ezt követően mintegy 6 órán át tartott, míg Armstrong és Aldrin felkészítették a holdkompot a visszaútra és beöltöztek az holdsétához.

1969. július 21-én, szintén nemzetközi idő szerint 2 óra 56 perckor hangzott el Armstrong híres mondata: „That's one small step for [a] man, one giant leap for mankind.” Magyarul: „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.”

Ezt követően a Holdra lépett. Armstrong ezután körbejárta a Holdkompot, és miután meggyőződött, hogy nem sérült és nem akar elborulni, tartalék kőzetmintát gyűjtött. Aldrin csak ezt követően lépett a felszínre. 

A Holdséta mozgástesztekkel, fotózással, műszerek kihelyezésével, emlékplakett avatással és geológiai munkával, kőzetek fotózásával, szóbeli elemzésével és gyűjtésével telt. Az összegyűjtött kőzetekből állapították meg később a tudósok, hogy a Hold a Földhöz hasonló szerkezető, és azt is, hogy önálló égitest, amely nagyjából olyan geológiai tulajdonsággokkal bír, mint a Föld 1 milliárd évesen. A Holdséta emlékezetes pillanatai voltak, amikor kitűzték az Egyesült Államok lobogóját, és beszéltek Richard Nixon elnökkel.

A kihelyezett emlékplaketten ez áll: 

„Itt vetette meg az ember a Föld bolygóról először a lábát a Holdon. Békével érkeztünk az egész emberiség nevében.”

Érdekességek a Holdra szállással kapcsolatban

• Összesen mintegy 400 ezer ember dolgozott azon, hogy az emberiség leszálljon a Hold felszínén.
   
• Aldrin a leszállást követően a holdkompban úrvacsorát vett kenyérrel és borral, ám erről a tervéről senki sem tudott, még a felesége sem. Azt mondta a rádióba: „Itt a holdkomppilóta beszél. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy minden ember, aki hallgat bennünket, legyen az bárki és legyen bárhol, álljon meg egy pillanatra és gondolkodjon el az elmúlt néhány óra eseményein, és adjon hálát mindenki a maga módján”.
   
• A tervek szerint a Holdra szállás után 8 órát pihentek volna az űrhajósok a holdkompban, de végül nem pihentek, hanem megkezdték a visszaúthoz a felkészülést, majd az űrséta előkészítését.
   
• Az űrhajósok így is 6 órát voltak a holdkompban, mielőtt a felszínére léptek.
   
• Armstrong haláláig állította, hogy híres mondata, a „That's one small step for [a] man, one giant leap for mankind.” Magyarul: „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.” nem betanult szöveg volt, hanem leszállás közben jutott az eszébe.
   
• Armstrong és Aldrin az első űrhajós emlékére Gagarin egyik kitüntetését is magukkal vitték az útra. és a holdséta alkalmával az égitest felszínén hagyták.
   
• Sokan gondolják, hogy az Apollo-11 küldetés után már nem járt több űrhajós a Holdon. Ez nem igaz. Armstrongékon kívül még öt űrhajóspáros lépett a Hold felszínére. Lowell, a Szerencsés Tizenhármas parancsnoka nincs köztük. Ő egyszer 15 ezer méterről, másodjára jóval távolabbról láthatta a Holdat a világűrben.
   
• Az ember összesen 299 óra 32 percet töltött a Holdon, ebből 80 óra 26 perc volt a Holdséták időtartama, ezalatt 95,7 kilométert tettek meg az űrhajósok, miközben 379 és fél kilogrammnyi kőzetmintát gyűjtöttek. Ez átlagosan fejenként majdnem 8 kilométer sétát és több mint 31 kilogrammnyi kőzetet jelent.
   
• A mai napig tartja magát az összeesküvés-elmélet, miszerint a Holdra szállás meg sem történt, az egészet csupán megrendezték egy amerikai filmstúdióban.

Így szállt a Holdra a Sas:

Nézze meg Armstrong első lépését (3 perc 30 másodpercnél) és Aldrinnal közös Holdsétáját:

Valósidejű stream az Apollo-11 küldetésről:

c.s.z.

(fotók: NASA)