Legutóbb a pénzügyminiszter nyilatkozott arról, hogy a „hozzá eljutott NAV-jelentések alapján” költségvetési csalás eseteit látja.

A kormány új egészségügyi kommunikációjának startpisztolyát a „független” számvevőszék elnöke sütötte el még január elején. Domokos László azt mondta a kormánylapnak, hogy „a kórházak sorozatosan megsértik a gazdálkodásukról és a közpénzek kezeléséről szóló előírásokat”. Hozzátette, megpedzve a lényeget, de rögtön el is hárítva a kormánytól a felelősséget, hogy a korrupciómentes gazdálkodás „nem pénzkérdés”.

Különben is, „a több pénz önmagában nem oldja meg a problémákat”. Ezt a fontos vizsgálati eredményt feltehetően a legutóbb 150 milliárddal kistafírozott Rogán-féle propagandaminisztériumnak is azonnal megküldték a számvevőszéktől.

Azt is mondta Domokos, hogy „be kell foltozni a lyukakat a vödrön, utána lehet gondolkodni azon, hogy mennyi vizet öntsünk bele”.

Magyarán, a kormány most biztosan nem fog több pénzt adni az egészségügyre, és később se biztos.

Igaz, Varga Mihály „az ideihez képest bővülő keretről” beszélt az egészségügy kapcsán. De persze azt is mondta, hogy az egészségügy eddig is nagy figyelmet kapott a kormánytól, és „ebben nincs változás”. Ezt a figyelmet kell tehát jól beosztani.

Hogy miben lesz viszont változás, arról Orbán Viktor beszélt évnyitó nemzetközi sajtótájékoztatóján. A számvevőszék beszámolójára hivatkozva közölte, hogy „olyan nagy értékű, külföldi tulajdonú cégektől befogadott szolgáltatások okozzák az adósság nagy részét, amelyek egyébként ezeknél a cégeknél extraprofitot eredményeznek”. A miniszterelnöki iránymutatás nem mutat kisebb célra, mint a kórházi adósságok idei felszámolására.

Népgazdaságunk pedig rohammunkában máris teljesítette a tervet. Legalábbis abban az értelemben, hogy sajtóhírek szerint féltucat kórháznál január végére kiürült a kassza, amiből fizetni kellene az eszközbeszerzéseket, úgy mint gyógyszer vagy varrófonal.

A pénzhiány nem az Orbán-rendszer vívmánya, csakhogy eddig jobbára októberre jutottak el az intézmények a kasszakiürülési fázisba, nem az év elején.

Az történt ugyanis, hogy még tavaly a kormány odaüzent: véget vet a kórházi adósságok minden évben szokásos konszolidálási kényszerének. Nem, nem úgy, hogy megjavítja az egészségügy finanszírozását. Hanem úgy, hogy nem fizet. Aztán ez az álláspont enyhült valamelyest, csordogálni kezdett a pénz, de nem történt teljes adósságrendezés, mint rendesen. Viszont az Emberi Erőforrások Minisztériuma „betegeken nyerészkedő” külföldi multikat kezdett emlegetni, akik hibásak az intézmények rossz pénzügyi helyzetéért. Ki is rendeltek egy vizsgálóbizottságot, amelyben a Pénzügyminisztérium, a Belügyminisztérium és az adóhivatal szemrevételezi az adósságokat. Innen származnak feltehetően a Varga Mihály által olvasott NAV-jelentések is.

Nyilván nem arról van szó, hogy a kórházvezetőket vagy a beszállító cégeket látatlanban szentté kellene avatnunk, bizonyára ezen a téren is létezhet korrupció. Olyannyira, hogy a Közbeszerzési Döntőbizottság egy lélegeztetőgép-beszerzés ügyében 2017-ben elmarasztaló döntést hozott és bírságot szabott ki. Az Állami Egészségügyi Ellátó Központra.

Arról amúgy lehetne komolyan vitatkozni, hogy az egészségügyi technológia árképzése és piaci viszonyai mely szereplőknek kedveznek. És az is igaz, hogy a költségvetési csalás, közelebbről a fedezet nélküli kötelezettségvállalás valóban súlyos bűncselekmény.

Éppen ezért azonban nehéz elképzelni, hogy a kórházigazgatók jókedvükben rendelgetnek kötszert és gyógyszert az üres kassza mellől. Valójában két elv ütközik egymással: a pénzügyi fegyelem és az ellátási kötelezettség.

Mert az intézményvezetők többsége úgy gondolkodik, hogy az ellátásnak folynia kell. Ehhez eszközökre van szükség, amelyeket akkor is megrendelnek, ha éppen nincs rá (köz)pénz. Ennek nyomán egy klasszikus „harmadik fél fizet” szituáció alakul ki: az igazgató és a beszállító egyaránt arra számít, hogy a pénz majd megjön utólag, mivel az állam egyszerűen nem teheti meg, hogy ne fizesse ki az ellátási költségeket. Az ilyesmi tényleg nem erősíti a pénzügyi fegyelmet. Csakhogy a fedezet nélküli megrendelés alternatívája az ellátás leállása.

Úgyhogy az állam utólag fizet – vagyis mindeddig ezt tette –, és a mindenkori kormány szívta a fogát a konszolidációt igénylő adósságok miatt.

Újításként azonban 2020 elején a kormány két csoportra osztotta azokat a beszállítókat, amelyeknek az állami intézmények tartoznak. Egy februári kormányközlemény szerint rendezni fogják azon beszállítók követeléseit, amelyeknek 100 millió forintnál kevesebb pénzük ragadt be, vagy pedig „a szállító állami, önkormányzati, illetve egyházi tulajdonban van”. Vagyis, az állam mindenekelőtt fizet saját magának és az egyházaknak.

A 100 milliónál nagyobb adósságok esetében a kormány ajánlata a következő, amint azt Varga Mihály kifejtette: ne csak a késedelmi kamatot engedjék el a beszállítók, akik a pénzükre várnak, hanem a tőketartozás húsz százalékát is. Erről folynak most a tárgyalások, s „a tárgyalások sikeressége nyilvánvalóan befolyásolja majd a kormányt, hogy a beszerzések központosítása során mely cégekkel tud majd hosszú távon együttműködni”.

Azt mondja tehát a pénzügyminiszter, hogy mi tartozunk nektek, de csak nyolcvan százalékot fizetünk ki. Aki ezt kifogásolja, attól többet nem veszünk semmit.

Ez legalább olyan jó ajánlat, mint amikor minden állampolgárnak szabad volt a magán-nyugdíjpénztárból átlépni az állami rendszerbe, különben elveszíti a társadalombiztosítási nyugdíját.

Foglaljuk tehát össze:

Van egy egészségügyi rendszer. A magyar. Minden nemzetközi összehasonlítás azt mutatja, hogy Magyarország a nemzeti össztermékből messze az európai átlag alatt költ az egészségügyre. Amit pedig rákölt, annak sokkal kisebb része állami pénz, mint másutt. Emiatt alacsonyak a bérek, lepusztult sok épület és hiányoznak az eszközök. Az ellátórendszer egyenetlen, vannak kiváló rendelők, kórházak, de kivételként. Akinek van pénze, éppen ezekre a helyekre próbálja magát bevásárolni, ha nem egyenesen a magánellátást veszi célba. Akinek nincs pénze, annak esélye sincs. Az állam, ha költ, főként betonra költ, épületekre. Ezeket a legújabb miniszterelnöki terv szerint kifestik majd, ami üdvözlendő, csak nem lesz tőle se több ápoló, se több varrófonal. 

Ugyanebben az országban sportlétesítményekre tízszer annyit költ a kormány, mint egészségügyi építkezésekre. Nyilván van a kettő között összefüggés, mert, ugye, sok sport, jó egészség, de például Szegeden nagyobb szükség lenne egy új hídra, mint még egy kézilabdacsarnokra. 

Ez tehát az ország, ahol a számvevőszék elnöke szerint „nem lehet szakmailag megalapozottan megítélni”, elég pénz jut-e az egészségügyre, ahol a miniszterelnök a pénzükre váró, a közterhek befizetését már letudó cégeket hajkurássza, és ahol a pénzügyminiszter megzsarolja a beszállítókat.

El lehet gondolkodni, valójában kinek van adóssága az egészségüggyel és a betegekkel szemben.

Lakner Zoltán

Mi ez a cikk itt megint Laknertől?

Két ismert szerző, politikai elemző csatlakozott  hozzánk: Lakner Zoltán és Ceglédi Zoltán kifejezetten a szeged.hu-ra írt publicisztikái mostantól minden héten csütörtökön és pénteken olvashatók az oldalon. Sőt, havonta egyszer a Szegedi Tükörben is megjelennek majd az írásaik – ez az első Lakner-szöveg Szeged város lapjában, amelyet mi is átveszünk.

Ez itt az első cikk Cegléditől, ez meg a második, a múlt héten jelent meg Laknertől az első írás, és itt van a második – ez így megy majd tovább hétről hétre.