Talán van, aki számára elsőre meghökkentő, de létezik olyan fegyelmezés, aminek a gyerek szeretete és tisztelete az alapja, olyan nevelés, ami nem kiköveteli a tekintélyt, hanem eléri azt. Átlátszó álarcok – az anyaságról másképp című könyvem leginkább ezért született, hogy ezt a szemléletet és lehetőséget bővebben bemutassa.

A legvitatottabb téma – amint azt a kommentekben is látni lehetett – a hiszti. A hiszti még mindig úgy él a köztudatban, mint a neveletlenség legnyilvánvalóbb mutatója.

Most akkor mi van ezzel a hisztivel?

A hiszti egy bizonyos életkorban a világ legtermészetesebb dolga, a fejlődés velejárója. Olvastam már olyan cikket is, miszerint örülni kellene a gyerek hisztijének, az öntudat ébredezését kell látni benne. De ki az, aki egy nyilvános helyen, fáradtan, többkilós szatyrokat cipelve örülni tud, amikor a gyereke éppen fejhangon visítani kezd, esetleg földhöz is vágja magát? Nem gondolom, hogy ez elvárható lenne egy szülőtől, mint ahogy a gyerektől sem, hogy segítség nélkül megtanulja szabályozni az érzelmeit.

A hiszti olyan állapot, amikor a gyereket elárasztják az érzelmei, és nem tud bánni velük.

Épp ezért a büntetés helyett segíteni kellene. Ha például egy boltban elkezd toporzékolni egy gyerek, mert nem kap meg egy játékot, a nézőközönség szinte elvárja az anyától, hogy szégyenítse meg és büntesse a gyereket. Ilyenkor vagy jönnek a fenyegetések, amik kilátásba helyezik a várható büntetést: „hogyha nem hagyod abba most azonnal, akkor…”, vagy pedig a tanácstalan szülő megijed a toporzékolástól és a sok ítélkező tekintettől, és inkább megveszi a játékot. Egyik esetben sem kap a gyerek segítséget arra, hogy az érzelmeit megértse, és megtanulja kezelni.

Ha viszont azt hallja, hogy „tudom, hogy most csalódott és dühös vagy, megértem, de ezt a játékot most nem tudom/nem fogom megvenni”, akkor kezelik a helyzetet, nem uralja az érzelmi káosz az egész családot, és kap egy megértést és magyarázatot is, hogy ha ő nem is, de az anyukája érti, mi történik most vele.

Hogyan kezeljük?

A hisztinél a gyerek meglehetősen beszűkült tudatállapotban van, nem érdemes ilyenkor hosszú körmondatos példabeszédekbe vagy magyarázatokba belemenni, nem tudja befogadni.

Egy rövid és határozott NEM viszont csodákat művelhet, ha a szülő stabil marad, a gyerek érzelmi káosza fel sem idegesíti, meg sem ijeszti.

Hasonló eset, ha a gyerek nem akar hazamenni a játszótérről vagy a szülinapi zsúrról. Előre megegyezhetünk vele, hogy mikor fogunk elindulni, nem időben, mert időérzéke még nincs, hanem tevékenységben mérve: még két csúszdázás vagy még egy bújócska. Ekkor viszont segítsünk a gyereknek a határozottságunkkal, és tényleg induljunk el. „Tudom, hogy még szívesen maradnál, de most mennünk kell”, és akkor is vigyük véghez, ha ő éppen ordít. Minél kevésbé zökkenti ki a szülőt az ő hisztije, annál rövidebb idő alatt elmúlik. Ne várjuk el, hogy haza akarjon menni, vagy hogy ne boruljon ki, ne ez legyen a cél, hanem tanítsuk meg együttműködni.

És az agresszív gyereket hogyan kezeljük?

A másik téma, aminél a leginkább szélsőséges hozzáállással találkozni, az agresszió, amikor a gyerek bántja a testvérét, a szüleit, amit sajnos elég gyakran láthatunk. Ha a szülő csak úgy ül, és engedi, vagy esetleg könyörög neki, hogy hagyja abba, az semmi eredményre nem vezet. A gyereknek viszont bűntudata lesz, és egyre többször fog „problémásan” viselkedni, amivel gyakorlatilag provokálja a büntetését, és kéri, hogy állítsák már le.

Ahogy Ranschburg Jenő mondta:

„A büntetésnek – lényegéből fakadóan – feloldozó hatása van: a vétek, amelyért a gyermek megkapta büntetését, nem létezik többé!”

Ezért az a gyerek, akinek mindent megengednek, és semmilyen viselkedésének nem lesz következménye, mindig csak a határokat fogja keresni és feszegetni. A másik hozzáállás, hogy büntetik vagy megütik a gyereket, amiért agresszív volt. Csakhogy ilyenkor valójában a szülő pont azt teszi, amiért büntet. Vajon gyerekfejjel lehet ebben logikát találni? Vajon mit tanul meg a gyerek abból, ha megütik azért, mert bántott valakit? Valószínűleg nem fogja többet megütni a szüleit, ha kapott érte egy pofont. De nem tanulja meg az indulatai helyes kezelését, sokkal inkább azt, hogy a nála gyengébbeken töltse ki őket. Majd ő is a kisebbeket, gyengébbeket és a saját gyerekeit fogja ütni.

Viszont, ha a gyerekem megüt engem vagy a testvérét, le tudom állítani, és le is kell. Amikor látom, hogy megindul a keze, megfogom, határozottan, és azt mondom, hogy NEM.

„Szeretlek, imádlak, látom, hogy most nagyon mérges vagy, de NEM tűröm, nem engedem, hogy bánts, vagy bántsd a testvéred. Ha mérges vagy, mondd el, hogy miért, vagy dühöngd ki magad a szobádban, de mást nem bánthatsz.”

Ha csak utólag vesszük észre, hogy ütött, akkor is meg lehet tenni ugyanezt. Leguggolni hozzá, belenézni a szemébe, határozottan megfogni a kezét, és megmondani, hogy ezt nem tűrjük. Durvább kiborulásoknál nagyon sokat segít az ölelés.

Már látom magam előtt a felháborodott kommenteket, hogy „jó, hogy nem még ölelgetjük is a neveletlen kölyköt”. De hidd el, ha leülsz, az öledbe ülteted, és átöleled, hagyod, hogy kisírja magát, hogy kijöjjön belőle a feszültség, érezteted vele, hogy hisztizve is imádod, de az öleléssel egyúttal óvod is saját magától, viszonylag hamar megnyugszik.

Jó, ha a helytelen viselkedésnek vannak következményei…

…de olyanok, amik nem sértik a gyerek határait, méltóságérzetét. Minden szülő maga érzi, hogy mi az, amit hitelesen meg tud tenni, és amihez tartani tudja magát. Jó, ha ezt előre megbeszéljük a gyerekkel, hogy ne érje őt váratlanul. Ha most így viselkedsz, nem nézhetsz tévét, vagy ha még három kört rohangálsz fürdés után az öltözés helyett, akkor lemaradsz az esti meséről, ha folyamatosan piszkálod a testvéredet, akkor egy darabig külön szobában kell lenned, ha mérgedben ledobálod az összes játékod, utána neked kell felszedned – sorolhatnám a végtelenségig.

Ha előre felkészítjük, és tudja, mi történik, akkor ő dönthet. Ha nem helyesen dönt, akkor nem kell érte haragudni, nem pofon, verés, sarokba állás lesz a következménye, nem olyan büntetés, ami negatívan befolyásolja a szülő-gyerek kapcsolatot.

De mégis lesz következménye, ami segít neki a bűntudat feloldozásában is, és abban is, hogy legközelebb könnyebben dönthessen helyesen. Rengeteget lehet tanulni a Mazsola és Tádé című meséből, ami tele van jobbnál jobb pozitív fegyelmezési példákkal. Az érzelemszabályozás éppolyan tanulási folyamat, mint az olvasás vagy az írás. Ha egy gyereknek elmaradása van, nem megszégyenítésre szorul, hanem több segítségre.

Ha valakit megpofoznak, megszégyenítenek, amiért tízévesen még mindig nem tud olvasni, ettől nem megy neki jobban. De ha nem tanítja meg senki, akkor sem.

Ne feledjük, soha nem az érzelmet kell büntetni. Egy érzés mindig lehet jogos, érezni bármit szabad, de tenni nem. Ezt a kettőt külön kell választanunk, és kezelnünk. Az arany középút, a szeretettel fegyelmezés sok türelmet és kitartást igényel, de a leghatékonyabb út a lelkileg egészséges gyerekek neveléséhez.

Sebestyén Eszter