Humorral túl lehet élni?

Amikor feltettem a kérdést a középső gyerekemnek, hogy mikor vagyok szerinte ciki, a legnagyobb nyugalommal visszakérdezett: „Mikor nem?” Hangosan nevettem a válaszán. Mire lesajnálóan végignézett rajtam: „Ez miért olyan vicces?” – kérdezte.

Tényleg, ha belegondolok, egyáltalán nem vicces, mégis így a legkönnyebb elviselnem, hogy három kamasz megvető tekintete követi minden lépésemet.

Úgy látszik, nem csupán én nem tudom elkerülni a cikiséget, szinte minden kamasz gyereket nevelő anyatársamnak vannak hasonló élményei.

Ne nézz már így rám!

Az egyik nagyon közeli barátom például ezt válaszolta, amikor rákérdeztem a saját élményeire:

„Szerintem egy finom, fokozatos folyamat során jut el az ember a gyerekénél az »anya, te vagy a legszebb, legokosabb, legkedvesebb ember a világon, egy igazi istennő« státusztól a »ne szállj ki a kocsiból, ha kiraksz a buliban« állapotáig. Nálunk talán eddig az volt a (vicces) mélypont, amikor a gyerekkel beszélgettünk, na jó, vitáztunk valamin, és ez a párbeszéd zajlott le köztünk:

– Ne nézz már így rám!

– Hogy?

– Hát, így, ahogy nézel, azzal az arcoddal.

– De hát milyen az arcom?

– Olyan ítélkezős. 

– Pedig egy kicsit sem ítélkezem, nekem ilyen az arcom nyugalmi állapotban.

– Akkor se nézz, nagyon idegesítő!

Erre én elröhögtem magam, amit ő még idegesítőbbnek talált, ebben maradtunk. Fél órával később már az volt a ciki, ahogy énekelek a kocsiban valami slágert. Ilyen ez. Szerintem hiba mellre szívni.”

„Ki vagyok én?”

A kamaszok világában kevés az átmenet, minden vagy fekete, vagy fehér. Óriási feszültséget hordoznak a megváltozott testükben, amely már olyan, mintha egy felnőtt teste volna, de mégis csak egy esendő és riadt lélek lakozik benne. Életükben először kérdőjelezik meg a korábban (talán) istenített, mindenható szülők véleményét és reakcióit. Ők maguk sem tudják eldönteni, mi a baj velük/velünk, csak azt érzik, hogy ez az egész túlságosan fárasztó, és feldolgozhatatlan, ezernyi kérdésük van a riasztóan közeli felnőtt léttel kapcsolatban, de talán még megfogalmazni sem tudják őket.

Csak annyit tudnak, hogy hamarosan kezdődik egy új korszak, és nekik hihetetlenül sok fronton helyt kellene állniuk.

Az elvárások tengerében aztán többnyire csak evickélnek, miközben semmihez nincs energiájuk. Legszívesebben naphosszat heverésznének csöndben, vagyis inkább az iszonyatos virtuális zajban keresgélik a saját helyüket a nagyvilágban. Ha pedig a szülő belép ebbe a világba, azaz bekopog a csukott szobaajtón, akkor… jaj neki! Többnyire ilyesféle válaszokat kap – ellenséges tekintettel megspékelve:

Nem, nem vagyok éhes.

Nem, nem vagyok szomjas.

Nem, nem akarok zuhanyozni.

Nem, nem akarok beszélgetni.

Nincs semmi újság. Mondtam már.

Semmiféle lecke nincs.

Na, szóval mikor vagyok ciki?

A gyerekeim válaszai:

„Például volt egy olyan eset, amikor kint játszottunk a parkban az osztálytársaimmal, és te mondtad, hogy nem játszhatok, mert túlságosan bepörgök.”

„Amikor megpróbálsz szlengesen beszélni, például azt mondod: menő. Ciki.”

„Amikor valakihez átmegyek, és te megkérdezed: »Nem volt rosszcsont?«”

„Csak a saját szülőd a legcikibb, bár másé is tud ciki lenni, de azt nem érzed annyira.”

„A ciki szó alapvetően elég ciki… bárkinek a szájából.”

„Úgyis mindig rád szólok, amikor valami cikit mondasz. Idegesítő vagy. Ne becézgesd a szavakat, ezt elmondom neked legalább naponta tízszer.”

„Amikor teljesen egyértelmű dologról beszélek, de te egyáltalán nem értesz.”

„Amikor megkérdezed, hogy mikor vagy ciki, meg így vigyorogsz hozzá.”

„Amikor csak így állsz, és bejössz a szobámba, én meg nézek rád, hogy igazolj már kijjebb.”

„Kevés barátot hozok föl hozzánk, mert ciki az egész helyzet.”

Mit lehetne csinálni, hogy ne legyek ciki?

A válaszaik:

„Semmit, ez így van rendjén. Attól még, hogy én azt mondom, te nem fogsz megváltozni.”

„Ha egy barát van a közelben, rögtön nagyon ciki lesz minden szülő.”

„Nem tudom, de apa például soha nem ciki.”

„Mostanában nem vagy annyira idegesítő, de lehet, hogy ez összefügg a nyári szünettel.”

„Amikor jó napod van, akkor az a baj, amikor rossz napod van, az a baj.”

„Majdnem mindig nyugis vagy, de amikor nem, akkor az jobban megmarad.”

„Semmit nem tudsz csinálni, ez ilyen anyukadolog, apa egyáltalán nem hajlamos erre soha.”

Tanácsok, amiket kaptam a gyerekeimtől:

„A közös étkezések túl közvetlenek. Ez nem jó az én lelkemnek. A régi emlékeket várjátok ilyenkor, amikor olyan jó volt együtt, de csak kínos az egész.”

„Úgyis szólok, ha mondani akarok valamit, nem érdemes faggatni.”

„Attól még, hogy sokszor elmondod ugyanazt (tanulás), nem fog megváltozni a helyzet. Tudom. Tisztában vagyok vele, ez nem segít, inkább szemrehányásként hat, ami nehezíti a dolgot.”

Ez a feszültség egyfajta készenléti állapot

Ha te is hasonló mondatokat kapsz a gyerekedtől, biztos lehetsz benne, hogy a korábban bújós kicsiben megjelent az absztrakt gondolkodás képessége. Vagyis elképzeli, hogyan cselekedne különböző helyzetekben. Esze ágában sincs elfogadni a készen kapott magyarázatokat, és minden esetben önálló megoldást keres, inkább a saját feje után megy.

„Ki vagyok én?”

A kamasz többé már nem a szülei gyereke szeretne lenni, hanem önmaga. De még keresi magát, erről szól ez a néhány éves időszak, ami mindenkit megvisel a családban. Erős kérdés, hogy milyen mértékben hagyja magát befolyásolni és irányítani.

A legtöbb konfliktust az okozza, hogy szeretne kilépni a családi kötelékből, és olyan példaképeket keres, akik „elfogadják őt”. Ritkán fordul elő, hogy egy anya vagy apa átléphet ebbe a szerepbe, persze ez sem kizárt.

A kortársak és más felnőttek véleménye sokkal inkább megragadja a kamaszokat, mint a szülőké, jóllehet simán előfordulhat, hogy ő is ugyanazt mondja, mint egy másik felnőtt, akit elfogad a kamasz.

Lázadáááás!

Nem csoda, ha úgy érzed majd magad, amikor sokadik alkalommal is simán lepattint a kamaszod magáról, hogy trónfosztottá válsz, és nem érted, miért lázad ellened minden pillanatban, amikor pedig annyira szeretnél megértő lenni. Egy undok kis sünné válik a korábban kedves, simulékony kisgyerek.

Biztos nagy türelemre van szükséged ahhoz, hogy ne teremtsd le minden megmozdulásáért, de be kell látnod, hogy neki is baromi nehéz most a létezés. Gondolj csak vissza a saját kamaszkorodra. Ugye?

Én azt a technikát alkalmazom, amikor elkezd felforrni egy-egy odavetett, vérlázító választól az agyvizem, hogy felidézem saját magamat kamaszként. Ez biztosan lecsillapít, illetve az az emlék is sokszor beugrik, hogy mennyire vágytam bármiféle megértésre akkoriban. Ez engem is megértővé tesz. Persze a gyerekeim szemében akkor is ciki vagyok, ha úgy érzem, hogy most talán egészen jó fej voltam…

De abban is biztos lehetek, hogy ha kibírom ezt a néhány évet, megint újrakezdhetjük építeni a régi jó kapcsolatunkat, hiszen talán ez mindennek a táptalaja, a bizalom, hogy hiszek bennük, hiszek nekik, tudom, hogy nem azért csinálják ezt, mert önzők és gonoszak, egyszerűen életkori sajátosság. Slussz-passz!

Hormonok és szétesett homloklebeny, ó!

A hormonrendszerük és az érzelmi életük igen bonyolult kölcsönhatásban van egymással. A tipikusnak mondható viselkedésnek tudományos magyarázata is akad, méghozzá az agy növekedése és fejlődése. A prefrontális kéreg a serdülőkor idején drámaian megváltozik. Ez a terület felelős a szociális érzelmeinkért, és ezt az agyterületet használjuk akkor is, amikor meg akarjuk fejteni mások gesztusait, tetteit vagy arckifejezését, és a mögöttes érzelmekkel is tisztában vagyunk.

A prefrontális kéreg középső része sokkal aktívabb a serdülőknél, mint nálunk, ezért annyira kritikusak velünk és a világgal. Ilyenkor értik meg és mérik fel, hogy másoknak más szempontjaik is lehetnek, ami nem feltétlenül tetszik nekik.

Kockázatok

Az ingadozó hangulat, a fekete-fehér világkép olykor meglepő és igencsak veszélyes kockázatvállalásra készteti a kamaszokat. Különösen akkor, ha kortársaik körében szeretnék magukra felhívni a figyelmet, hiszen többnyire mindegyikük meg van győződve arról, hogy ő különlegesebb, mint mások, és ezt minden lehetséges módon szeretnék bebizonyítani. Ez sokszor abban is megerősíti őket, hogy már függetlenek a szülőktől. Épp ezért óriási csapda, ha olyan közegbe kerül a kamasz, ahol előfordulhatnak a tudatmódosító szerek vagy az alkohol.

Az agy limbikus rendszere is hiperérzékeny lehet ilyenkor, és például a jutalmazásért felelős terület is felerősíti a felesleges kockázatvállalást. Sok minden izgalmas kalandnak ígérkezik mindaddig, amíg vissza nem üt, de addig viszont keményen dolgozik az adrenalin, ami szintén vakmerőségre készteti a kamaszokat. Sajnos a homloklebeny elülső része viszont még nem elég fejlett ahhoz, hogy megakadályozza a kamaszainkat az esztelenségekben.

Tehát az élettani állapotuk sem segíti őket abban, hogy tiszta fejjel végiggondolják egy-egy cselekedet lehetséges következményeit.

Van remény

Marossy Krisztának nemrégiben lett tizennyolc éves a lánya, szerinte van remény arra, hogy egyszer véget az a korszak, amikor vállalhatatlan vagy a gyereked szemében.

„A »ciki vagy« effektus része a leszakadás folyamatának és annak, hogy a gyerekünk önálló lényként akarja magát újradefiniálni, vagyis végre valamilyen módon definiálni. Ugyan fájó, hogy már tízévesen kéri, hogy »akkor csak a sarokig kísérjem el az iskolába menet«, de aztán otthon még sokáig kapok egy bújós, néha-néha engem szerető és csodáló gyereket. A balansz ilyenkor még tulajdonképpen megvan, és persze azt is értem, hogy a pizsamára vett gumicsizma és esőkabát, csipás anyaszem kombó nem passzol a közösségben éppen kialakuló képéhez… 

Aztán eljön az az időszak, amikor minden egyes gesztus, ruha, haj, gondolat, ami egy anyából kijön, nagyjából nyolcvan-kilencvennyolc százalékban égő, és ha lehetne, akkor egy sötét pincébe zárva tartanának minket.

A fennmaradó kevés százalékban pedig az alapélelmezés, a mosás, az iskolai ügyek intézése és általában a létfenntartásukhoz igen fontos alapok menedzselése a feladat. Ebben az időszakban (nálunk olyan tizennégy és tizenhét éves kora között volt így) tulajdonképpen érdemes lenne egy átmeneti gubó állapotában lennünk.

Olykor meglepő pillanatokban viszont kellünk, bújnak, szeretnek, nevetnek, velünk akarnak sétálni, éjjel háromkor mély beszélgetésekbe kezdeni. Így a teljes begubózás sem opció. Ha viszont ezekben a kiemelt pillanatokban elhisszük, hogy már nem vagyunk cikik, és újra »jelen lehetünk«, akkor időről időre pofára kell esni, mert másnap ugyanaz az egyed leszel, akivel nem is tudja, hogy kerülhetett egy fedél alá a sors kegyetlen játéka folytán…

A jó hír, hogy most tizennyolc a lányom, és egyre többet lehetek önmagam, eskü, néha mondja is, hogy szeret, tetszik neki, amit gondolok, néha még az is, amit felveszek, és azt utcán sem tíz méterrel jön mögöttem.

A világ kezd újra kinyílni, de nem kapatom el magam, hiszen nemcsak ő tanult meg – a megalázásom nélkül – önállóbb és önmaga lenni, hanem én is megtanultam, hogyan ne telepedjek rá, és hogyan hagyhatom őt békén a saját világának felépítése közben. A lényeg, hogy a cikiség csak átmeneti állapot, és ha a többi kamaszmizéria mellett van rá energiánk, akkor érdemes néha meglátni a cirkusz humoros oldalát, és megérteni, hogy mi zajlik mögötte.”

Kriszta története valóban reményt arra, hogy ennek a korszaknak is vége szakad egyszer…

Akkor is támogatnod kell, ha nem értesz vele egyet

Annyi bizonyos, a kamaszod soha nem érezheti azt, hogy elutasítod a viselkedését, mert ilyenkor őt magát utasítod el. Így is eléggé nagy bajban van, alacsony az önbecsülése, hiszen nemcsak veled kritikus, hanem önmagával is. Egyszerűen szüksége van rád.

Az én technikám az, hogy nagyon figyelek a jelzéseikre, és igyekszem békén hagyni őket, de ha csak egy pici szikráját is észreveszem annak, hogy kommunikálni szeretnének velem, eldobok csapot-papot, és rendelkezésükre állok addig, amíg kívánják. Ez lehet, hogy este tizenegykor következik be, amikor már alig állok a lábamon a fáradtságtól. De mindegy, akkor leülök. És hallgatom azt, amit mondani akarnak.

Csak akkor adok tanácsot, ha kifejezetten kérik, és minden esetben erősíteni igyekszem az önbizalmukat, valamint biztatom őket abban, hogy bátran próbálkozzanak, nekem sem ment minden olyan egyszerűen.

Mesélek nekik a saját kamaszkori bénázásaimról, és általában nagyon jókat nevetünk magunkon (vagyis rajtam).

Még nem felnőtt, de már nem gyerek

Az identitásválság oka éppen ebben a kettős érzésben keresendő, de ugyanakkor a kiélezett helyzetek miatt sokszor sokkal tisztábban látják a kamaszaink az igazságot, mint mi magunk. Egy Mircea Eliade nevű filozófus el is nevezte ezt az időszakot „igazlátónak”. Tiszteletben kell tehát tartani a kamaszainkat (természetesen csak addig, amíg nem veszélyesek önmagukra), lehetőséget kell nekik adni arra, hogy úgy érezzék, megválthatják a világot, jobbá tehetik az életet. Akkor is, ha pillanatnyilag elképesztően pimasznak tűnnek, és senki sem lehet olyan ciki a szemükben, mint a saját szülőanyjuk.

Both Gabi

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images