–

A magyar közélet időről időre szolgáltat apropót arra, hogy a zaklatás kérdésköréről beszélgessünk. Újságíróként évek óta foglalkozom a témával, de még mindig meg tud lepni, hogy egy-egy publicisztikám alatt micsoda indulatok képesek elszabadulni. Nem volt ez másként a Kenderesi-ügy kapcsán sem: a szerzői Facebookomon igen széles spektrumon mozogtak a kommentek. Akadt, aki szerint a neoliberális feminácik bosszúhadjárata az egész, mert mi (igen, én is) gyűlöljük a férfiakat. Mások úgy gondolják, egy nő örüljön, ha fogdossák. Megint mások szerint nem is volt fogdosás, csak manapság minden nő ezzel haknizik. Finomabb vélemények szerint nem szép dolog ugyan mást taperolni, de azért ez mégsem ügy.

Szerencsére persze sokan voltak, akik türelmesen, olykor szájbarágósan elmagyarázták a bőszen vagdalkozóknak, mi is volt a probléma. Illúzióim nincsenek: az effajta tanítások nagy része falra hányt borsó. Nem minden vész azonban el az éterben: a sok száz hozzászólás között igenis akadt jó pár, amelynek írója megköszönte, hogy segítettünk neki kontextusba helyezni a dolgokat, és elmondtuk, mit érzünk valójában akkor, amikor utánunk füttyögnek az utcán vagy megjegyzést tesznek a dekoltázsunkra.

Magyarországon ugyanis (más országokról most nem nyilatkoznék, bár van bőven tapasztalatom) a jelek szerint a még most jelent meg az a vélekedés, hogy esetleg megkérdezhetnénk az érintetteket is. Hiszen eddig, ha panaszkodni mertünk, voltak épp elegen, akik sommásan megállapították: jaj már, mi ez a picsogás. Minek kéreted magad, ugye.

Az utóbbi évek botrányainak – gólyatábori erőszak, Kiss László-ügy, az amerikai tornászok abúzusa, #metoo, Kenderesi-ügy – legalább volt annyi hozadékuk, hogy a téma bekerült a köztudatba, s talán nem teljesen parttalan arról vitatkozni a különféle platformokon, mi számít zaklatásnak.

Az IDEA Intézet a Kenderesi-ügy után végzett kutatást a témában, egész pontosan 2019. szeptember 20. és 24. között, közösségimédia-alapú kérdőív segítségével. A vizsgálat végeredménye reprezentatív az ország felnőtt népességére nem, életkor, iskolai végzettség és településtípus tekintetében. A 2000 fős minta hibahatára az alapmegoszlások esetében legfeljebb ± 2,2 százalékpont.

A konkrét apropótól talán okosabb elrugaszkodnunk, és megnéznünk az általános tapasztalatokat. Például azt, mennyire szembeötlő, hogy milyen világosan látja mindkét nem és minden korosztály, hogy a zaklatás áldozatai számára kevés a kapaszkodó: ügyüket rosszul kezelik, őket sújtják a negatív következmények, és nem védi őket a társadalmi háló.

Induljunk ki tehát abból: nagy a baj. Azt mindannyian látjuk, hogy a megtörtént esetek kezelését tekintve mekkora – az már jóval kevésbé világos, tulajdonképpen mi is számít megtörtént esetnek.

Mivel nem vagyunk egyformák, nyilván másképp ítélünk meg bizonyos helyzeteket. Ha azonban nincs egyfajta sztenderd, akkor nagyon nehéz az áldozatok dolga. Ha pedig nem is beszélünk arról, hol húzódnak a határok, akkor bebetonozzuk a jelenlegi (és régóta fennálló) helyzetet, amelyben igen nagy a szürke zóna.

Érdekesnek tűnhet az is, hogy az idősebb korosztály alkalmanként szigorúbban ítél meg bizonyos viselkedési formákat – miközben gyakran esik szó arról, hogy a fiatalabb generációk már másként tekintenek ezekre a dolgokra. Döbbenetes például az, hogy miközben a 60 év felettiek 92 százaléka szerint elfogadhatatlan a szexuális szolgáltatások kérése, a 18–39 éves korosztályban ez mindössze 81 százalék. Hát van-e ennél egyértelműbb formája az illetlen közeledésnek?

Mielőtt azonban megállapítanánk, hogy humbug az egész generációs változás, talán okosabb abba belegondolnunk: vajon nem arról van-e szó inkább, hogy a fiatalok kevésbé vannak tisztában a szexualitásukkal, illetve gyakrabban kerülnek alárendelt helyzetbe épp az életkoruk miatt?

(Erre utal az is, hogy a fiatalabbak kevésbé tartják aggályosnak a felettesük nyomulását – miközben nagyon nincs rendben, hogy valaki visszaél a hatalmával.)

Ugyanakkor az derül ki az IDEA kutatási eredményeiből, hogy sok esetben a férfiak egyszerűen kevésbé érzékenyek azzal kapcsolatban, mit tesznek vagy mondanak. Miközben a nők 92 százaléka szerint számít zaklatásnak, ha szexuális szolgáltatást kérnek tőlük, a férfiaknál ez a szám 81 százalék. Még látványosabb a két nem közötti eltérés annál a kérdésnél, amely azt firtatja, mennyire érzik a megkérdezettek, hogy „kettőn áll a vásár”, azaz a zaklatásos esetekért legalább részben az áldozat is felelős. Míg a nők 40 százaléka mondja, hogy az áldozathibáztatásra semmilyen mentség nincs, a férfiaknak mindössze 20 százaléka gondolja így – ami elég ijesztő.

De nem kell ilyen szélsőséges kérdéseket feltenni, hogy kitűnjön, mennyivel megengedőbbek (önmagukkal) a férfiak: míg a nők 38 százaléka érzi magát zaklatva, ha a mellét bámulják (tudnék mesélni róla, milyen szuper érzés ez egy értekezleten például, mennyire érzem, hogy komolyan vesznek szakmailag), a férfiaknak mindössze 22 százaléka szerint meríti ki ez a zaklatás fogalmát (a „nem tudom”-ot válaszolókkal együtt pedig 30 százaléknál is többen vannak, akik számára nem világos, hogy a nők mellét bámulni NEM OKÉ…).

Ezzel kapcsolatban egyébként volt egy emlékezetes esetem: egy idősebb férfi kollégám, aki amúgy sikeres nők tucatjainak segített önzetlenül érvényesülni a pályán, a szerkesztőség kellős közepén jól hallhatóan megjegyzést tett arra, hogyan mozognak a melleim, amint a tördelők felé szaladok. Annyira sokkolt a gesztus, hogy ott helyben, hangosan kifakadtam, hogy szerinte normális dolog-e ilyet mondani egy szerkesztőség füle hallatára. Iszonyúan elszégyellte magát, azt mondta, úgy érezte, a baráti viszonyunkba ez belefér. Nos, elmagyaráztam neki, hogy szerintem ez egyetlen munkahelyi baráti viszonyba sem fér bele, másrészt pedig gondoljon bele egy pillanatra, milyen képet fest rólam az, ha az idősebb férfi munkatársam ilyen megjegyzéseket tesz a melleimre. Egyrészt irodai pletykákat indíthat el, másrészt ha valakinek nem vagyok szimpatikus, innentől bármikor meg fogja tudni magyarázni, hogy az előmenetelem kizárólag a melleimnek köszönhető. De nem is kell ehhez ilyen extrém helyzet, épp elég, ha az ötleteim vagy szakmai meglátásaim helyett a mellem közét bámulják a döntéshozó pozícióban lévő férfi kollégák, és még csak nem is értik, miért feszülök be egy idő után.

Arról, hogy a nők hol húzzák meg a saját határaikat, és mit gondolnak arról, mit kell szó nélkül tűrniük, a legjobban talán az utcai füttyögéssel, az úgynevezett „catcalling” egyik ágával kapcsolatos diagram a legárulkodóbb. A férfiak fele-fele arányban tekintik az ilyesmit zaklatásnak/nem zaklatásnak, a nőknél viszont elbillen a mérleg a nem felé: míg 44 százalék szerint zaklatás, ha utánunk füttyögnek, 50 százalék szerint nem az.

Mielőtt pedig valaki kinyilatkoztatná a kommentszekcióban, hogy na végre, a kutatások is igazolják, hogy nincs gond a catcallinggal, gyorsan szögezzük le: a nők majdnem fele zaklatva érzi magát ettől a viselkedéstől. És ez a szám még jóval magasabb is lenne, ha nem azt kódolják belénk évtizedek óta, hogy a nőnek kötelessége örülni és jó pofát vágni a bókhoz a bókoló személyétől és a „bókolás” módjától függetlenül.

Ha van tanulsága a felmérésnek, az szerintem feltétlenül az, hogy a férfiak nem eredendően zaklatók. Na jó, nem ironizálok, akinek van cseppnyi realitásérzéke, eddig is tudta, hogy éppoly butaság e téren általánosítani, mint bármilyen más ügyben. De az, hogy nem tátong óriási szakadék a két nem eredményei között, jól mutatja, hogy nincs minden veszve – ám ahhoz, hogy tisztuljon a helyzet, nekünk, nőknek igenis ki kell nyitnunk a szánkat, és elmondani végre, mi az, amitől kényelmetlenül érezzük magunkat. Ha a füttyögés, akkor arról kell beszélnünk, ha az, hogy bámulják a mellünket, akkor azt kell szóvá tennünk. Nem támadólag, hanem türelmesen elmagyarázva, hogy mi a gond ezzel, miért érezzük rosszul magunkat tőle. A legtöbb esetben talán már az is elég, hogy szóba hozzuk a dolgot, és vélhetően zavarba az elkövetőt, aki ezek után százszor is meggondolja, elsüti-e az ócska poénját. Vagy legalábbis szöget üt a fejébe, hogy esetleg tényleg nem oké, amit tesz.

Ez talán jelentéktelennek tűnhet, de nem az. Ha elég sokáig mondjuk, ha így neveljük a gyerekeinket, akkor szép lassan elindul a változás. Emellett pedig a támogató környezet megteremtésében is lehet részünk: ha valaki panaszkodik, és mi csak legyintünk rá, hogy jaj, hát tudod, hogy a főnöknek ilyen ízetlen viccei vannak, akkor mi magunk is konzerváljuk ezt a helyzetet. Ha viszont a zaklatás elszenvedője úgy érzi, hogy a környezete támogatja, bátrabban állna ki magáért. Egy-egy bátor kiállás pedig óhatatlanul is szükségessé teszi, hogy intézményi, szervezeti szinten foglalkozzunk a zaklatás problémakörével – és a pillangóeffektus máris működésbe lép. Lehet, hogy most még csak a szárnylebbentésnél járunk, de ne legyenek kétségeink: ahhoz, hogy szélvihar támadjon, a mi apró tetteinkre is óriási szükség van.

 Csepelyi Adri