Almási Kitti: Túl vagyok a félelmeimen

Borítókép: Almási Kitti: Túl vagyok a félelmeimen Forrás: Galgóczi Németh Kristóf
Almási Kitti klinikai szakpszichológus naponta rendel, előjegyzési naptárja dugig van. Facebook-oldalán több mint százezren követik, országszerte telt házas előadásokon osztja meg gondolatait és tapasztalatait együttélésről, félelmekről, gátlásokról, bátorságról, boldogságról, és mindeközben anya és társ, aki kérésemre feláldoz egy szombat kora délutánt, hogy beszélgethessünk – persze a találkánk egyeztetését szigorúan egy családi tanácskozás előzte meg.

Ez az interjú az Éva magazin egy korábbi számában jelent meg.

Hogy megy nálatok egy hétvége összeállítása?

Azt találtuk ki a kedvesemmel, hogy minden hétvége váltakozva valamelyik gyereké, és akkor ő kérhet valami extra programot, amit mindig én szervezek meg. Ez lehet bowling, kedvenc társasjáték, bármi, de arra időt kell teremteni, ki kell találni, mikor fér bele, és ezt általában pénteken döntjük el. Továbbá abban is megállapodunk, hogy mikor legyenek a közös főzések. Az igény az, hogy a mama ne álljon a konyhában minden hétvégi napon, mert aznapra kiesik a képből. Aki akar, eljön velem a piacra, ez is jó program, segíthet, és kell idő a pihenésre, tanulásra is. Nincs szigorú rend, lazán szervezünk, de tervezünk.

Anyanap is van, amikor te kérhetsz?

Amennyire határozott és konfrontatív terapeuta, annyira lágyszívű és ritkán határokat szabó anyuka vagyok, és nem igénylem, hogy külön kéréseim legyenek – az is bőven elég, hogy együtt vagyunk. Ezt a mintát anyukámtól hozom, ő nagyon odaadó volt mindig. Soha egy ellenérv, azonnal pattan, amint egy sóhaj elhangzik, hozom, drágám, csinálom. Talán én ennyire nem, és mostanában próbálom is visszaszorítani ezt a hajlamomat, hogy a gyerekek is önállósodjanak.

„Ritka, hogy két ember igazán jól tud együtt élni, így az alkalmi félrelépések miatt nem feltétlenül éri meg nekik eldobni az egész csomagot.”

És ha valaki a terápiás székedben arról panaszkodik, hogy kihasználják, könnyen alárendelődik, mindenki visszaél a jóságával?

Akkor nagyon okosakat tudok mondani! Na, viccet félre, felvállalom és tudom, hogy ez nehéz, a minták nagyon sokat számítanak. Az én anyukám nem ismerte az „én-idő” fogalmát és nem is igényelte, egyetlen álma volt, hogy két gyereke legyen, egy fiú és egy kisebbik lány, és ez teljesült, így volt tökéletes. Amíg fel nem nőttünk, és szerintem azóta is, ez a legfontosabb az életében.

És neked?

Nekem is a gyerekek és persze a párom, csak ehhez jön még a szakmai életem, amit nagyon élvezek. Igazából előbb lett hivatásom, mint gyerekeim, és imádom, hogy aztán úgy alakult, hogy egy ilyen fantasztikus kis családban élünk. Így kerek.

Jó egy „pszichoanyu” a háznál…

Nagyon sokat beszélgetünk, hülyéskedünk, házi tradícióink vannak, kis játékok segítségével mindig megbeszéljük a legrosszabb és a legjobb dolgokat, amik történnek velünk. Mondjuk ha beszól valaki a suliban, ami hál’ istennek megtörténik, akkor van alkalom gyakorolni, hogyan kell rá válaszolni. Mondok vicces, szokatlan megoldásokat, azokon nagyokat nevetnek, tanulják, hogyan lehet szempontot váltani könnyedén, és kilépni az agresszivitás csapdájából. Ronda a gatyád! – Nekem oké, ha így gondolod. Lassú vagy! – Lehet, hogy így van.

Ez a zsigeri reflexeink ellen megy, nagyon nehéz megtanulni, hogy ne támadjunk vissza.

Igen, és ha gyerekkorban ez nem jött össze, akkor segíthetnek felnőtt korban az asszertív tréningek vagy az önismereti csoportok. A feladat megtanulni, hogy agresszivitásra ne agresszívan reagáljunk, és közben mégse érezzük magunkat vesztesnek vagy gyengének. Más utak is vannak, hogy elérjük, amit szeretnénk – olyanok, amilyeneket a másik is el tud fogadni, és így aztán az ő kommunikációja is megváltozik.

Védd meg magad, mutass erőt, de ne bánts vissza, mert benne maradsz az ördögi körben. Ez bonyolult mutatvány.

Főleg azért, mert ilyenkor jellemzően indulatok is keletkeznek. De ha valaki undok, az esetek nagy százalékában nem veled van baja, hanem a saját életével. Azt tanítom, hogy minden kritikát engedj végig magadon, és érezni fogod, hogy mi az, amivel dolgod van, és mi az, ami nem a te terhed, hanem az övé. Ami a másikban zavar, az nagy eséllyel arról szól, hogy engem emlékeztet valamire, amit nem szeretek magamban, vagy féltékeny, esetleg irigy vagyok rá. Az a tapasztalatom, hogy ritkán tudunk valódi kritikát megfogalmazni a másikkal kapcsolatban. Igen, tízből nyolcszor a beszólás arról szól, aki mondja. Kivetítjük a bajunkat a másikra.

Hogy lehet ezt tudatosítani, kikerülni, és mi történik az emberrel egy önismereti csoportban?

Megnézzük, ki hogy boldogul, milyenek a szociális készségei, mi van az eszköztárában, mi okozza a konfliktusait, miben kell fejlődnie. Beilleszkedés, család, munkahely, párkapcsolat, gyerekkel való viszony – ezek a leggyakoribb témák. Csoportban gyakorolunk, méghozzá valós, helyben generálódott érzelmekkel. Az egyik éppen formálódó csoportomban például észrevettem, hogy az egyik résztvevőt zavarják egy másik résztvevő megnyilvánulásai. Némi feszültséget érzek, jól látom? Mindketten észrevették az ellenérzést a másik részéről, így hát azt a feladatot adtam, hogy agresszió- és minősítésmentesen tudják meg, hogy mi a baja a másiknak. Három percen belül egymásnak estek, kiabáltak, sírtak. Gondold el, hogy kapsz egy feladatot, felhívják a figyelmedet, hogy milyen lehetsz, mire vigyázz, ott ül még nyolc ember, aki nézi a történteket, és így is elszakad a cérna. Akkor mi minden történik, ha nem figyelnek ennyien? Tudjuk, hogy ha senki se látja, akkor nem úgy eszünk, másképp szólunk a gyerekünkre, folytathatnám. A csoportfoglalkozásokon ezzel szembesülhetünk és megtanulhatjuk tudatosan lecserélni a számunkra is hátrányos megoldási módokat, vagy legalábbis erőfeszítést tehetünk, hogy időnként másképp reagáljunk, mint ahogy szoktunk.

Mikor érdemes mégis belemenni egy harcba? Ha támadnak, mikor vegyem magamra a kritikát? Van olyan, amikor kikérsz magadnak valamit, vagy te mindig empatikusan, terapeutamód reagálsz?

Nem, nem vagyok huszonnégy órás szolgálatban. Van például a Facebookon egy hivatalos oldalam, egy-egy gondolatot kiteszek, hátha valakiben elindít valamit, de ez hangsúlyozottan nem online tanácsadó felület, bár akinek pár sorban tudok adni valamilyen hasznos információt, arra sort kerítek. Ha ilyen jellegű terápiás kérés merül fel, akkor jelzem: nem hiszek abban, hogy látatlanban, interneten meg lehet oldani élethelyzeteket. Ha valaki erre szemtelenül vagy követelőzőn reagál, annak esetenként visszajelzek, hogy ebben a stílusban ez végképp nem működik. Volt azonban egy emlékezetes eset, amikor egy fiú jelentkezett be ugyanitt, hogy szeretne járni hozzám. Tisztelettel visszautasítottam, mire betámadott, hogy biztosan a származása miatt nem vállalom, tuti, hogy csak az úri népekkel meg celebekkel foglalkozom. Ez szíven ütött, mert távol áll tőlem az ilyen megkülönböztetés, de tudtam, hogy ő van nagyobb bajban, ezért nagy műgonddal, finoman válaszoltam, és újra megindokoltam a döntésemet: nem vele nem tudok foglalkozni, hanem most senki mást nem tudok vállalni. Ez a fiú a félelmeit vetítette rám. Az előítéletesség súlyos teher, egymásra hatások sorozata, negatív, végtelen, lefelé húzó örvény. Ha ő előítéletes, akkor rám fogja húzni, hogy én is az vagyok, mindegy, mit csinálok. Úgy lehet csak kiszállni ebből, ha nem agresszióval, hanem nyitottsággal válaszolunk. Az ember sok visszautasítást kap az életben, de bármilyen a bőrszíne, ha van egy előítéletes koncepció a fejében, hogy biztos a származása miatt történik vele az összes rossz dolog, akkor mindent így magyaráz. Olyan ez, mint a szelektív figyelem, mindent abba a sémába pakolsz bele, amit előfeltételezel.

Mindenki agyon van huzalozva hiedelmekkel, nem?

Ez főleg kommunikációs probléma. Ha valakiről, aki ellenségesen néz, rögtön azt hiszem, hogy akkor biztos velem van baja, az az én beállítódásom, félelmem. Hurcoljuk a terheket magunkban, nem beszéljük meg, feltevésekkel, torzításokkal, vélt sérelmekkel, valós sebekkel éldegélünk, rengeteg ilyen vackot viszünk magunkkal. Biztos mindenki azt gondolja rólam... – ezt szajkózzuk, és nem merünk kérdezni, nem vesszük észre, hogy valójában mit sugárzunk, a környezet mit érzékel belőlünk.

Miért csináljuk ezt magunkkal?

Sok ember attól fél, hogy kevés. Hogy nem elég, nem felel meg. Aki igazán erős, az kíváncsi, az bátor, az szereti a mellérendelt helyzeteket, és meri a gyengét is maga mellé emelni. Aki gyengének és kevésnek érzi magát, az meg nem erősödni próbál, hanem a körülötte lévőket próbálja lenyomni: kritizál, támad, csapkod, hogy relatíve nagyobbnak tűnjön, de ő ettől nem lesz erősebb, a többiek viszont mennek alá, és így mindenki, aki ebben részt vesz, együtt süllyed egyre lejjebb, mindenki frusztrálttá és szorongóvá válik.

Ilyet házastársak is tudnak egymással művelni.

Igen, klasszikus. Aki labilis az értékeit illetően, az a párkapcsolatban áldozati karakterű partnert választ, mert mellette frankónak érzi magát, és egy mellérendelő, felnőtt kapcsolattal nem tud mit kezdeni. Az ilyenek, akik meghunyászkodó partnert választanak, megszokják ezt a játszmát, és ha eljutnak a rendelőmbe, esetleg velem is ilyen pökhendi stílussal próbálkoznak, tolerálhatatlan hangot ütnek meg. Ha én ezt hagyom, mert ő egy „eset”, ha elviselem, hogy tiszteletlenül beszéljen velem, akkor nem végzem jól a dolgomat, megerősíteném benne azt a tévhitet, hogy ez így elfogadható.

Hol a határ? Meddig vagyok toleráns, ha hagyom, és mikortól számítok mulyának?

Ott a vége, amikor azt érzed, hogy elveszíted az önbecsülésedet, a méltóságodat. Én ilyenkor diszkomfortot, feszültséget érzek. Megtanultam befelé figyelni, és már ahogy belép valaki az ajtón vagy közeledik felém, megfogalmazom magamban, hogy negatív érzéseket kelt-e vagy sem. Ha akarunk valamit egymástól, akkor elkezdődik az egyeztetés. Én beállítom, hogy miben tudok gondolkodni, hol vannak a határaim, ugyanakkor megnézzük az ő igényeit, és ha ennek nincs közös metszete, akkor elköszönünk egymástól. Sokszor előfordul olyan is, hogy a kezdeti agresszív hozzáállás tulajdonképpen egy tudattalan teszt a másik részéről: egy lenyomási kísérlet, aztán ha emberére talál, akkor elkezdi tisztelni, és elég erősnek találja ahhoz, hogy rábízza magát. Annak tudatosítására buzdítom a klienseket, hogy mindenki egyénileg eldöntheti, mit tolerál és mit nem. Akkor vagy szabad, ha nem teszed azt – ha nem veszel részt olyanban –, amit nem szeretnél.

A megcsalást például lehet tolerálni?

Konzervatív vagyok ebben, de nem erkölcsi szempontból. Ha a lelki részét nézem, akkor az a helyzet, hogy az emberek jellemzően sérülnek a megcsalástól. Vannak, akik próbálják rávenni magukat, hogy lazábbak vagy elfogadóbbak legyenek ezen a téren, de erre csak kevesen képesek. A legnagyobb biztonságban akkor érezzük magunkat, ha valaki számára mi vagyunk a legfontosabbak, és ezen a pozíción nem kell osztozkodni. Az ilyen stabilitást megadó kapcsolatokban lehet viszonylag harmonikus életet vinni. Ha történik is (érzelmileg súlytalan) félrelépés, szerencsésebb, ha nem tudja meg a másik. Ha kiderül mégis, akkor meg nagyon fontos az otthonról, gyerekkorból „hozott anyag”, a háttér: mennyire stabil a szereplők önértékelése, kicsúszik-e ettől a talaj a lábuk alól. Ha valakinek erős tartása van, és alapvetően úgy érzi, hogy jó a társával élni, de el tud lenni külön is, az jó alap arra, hogy átmenetileg lazábbak legyenek a határok, és némi távolságtartással a helyére tudják tenni, hogy mi miért történik adott esetben. Nagyon ritka, hogy két ember igazán jól tud együtt élni, így az alkalmi félrelépések miatt nem feltétlenül éri meg nekik eldobni az egész csomagot.

Aki hozzád jár terápiára, szerinted miért választ téged? Mit tudsz nagyon jól?

Figyelni. Nagyon alapos vagyok, nem „megúszásra” játszom, nem pusztán támogató a hozzáállásom, mert a dédelgetés önmagában ritkán elég. Nem mindenkinek én vagyok a legjobb választás, esetenként konfrontatív vagyok, végigdolgozzuk az ötven percet. Hamar szakítottam a tudományos szaknyelvvel. Ha például kiállok az emberek elé, nem adatokkal, kutatásokkal jövök elő, hanem élettörténeteken keresztül mutatok meg jelenségeket, és igyekszem közérthető, vicces, fogyasztható előadásokat tartani. Higgadt középutasnak tartom magam, legtöbben ezzel tudnak azonosulni.

Sok emberrel találkozol, az előadások után is ott maradsz beszélgetni az emberekkel, sokat dolgozol. Hogyan töltődsz fel?

A konkrét helyzetekben nem érzem megterhelőnek a munkámat, hanem épphogy energiát ad. Öröm adni, jó látni, ha jó földbe hullik a mag. Sokszor érzem, hogy ajándék ez a hivatás. Lenyűgöz, hogy egyesek milyen erőfeszítésekre képesek, hogy összeszedjék magukat, rendbe hozzák az életüket. Ez egy csoda. Az a megterhelő ebben, hogy összességében ez a munka rendkívül érzékenyített látásmódot, tudást, tapasztalatot ad. Könnyen bizalmatlanná lehet válni. Meglehetősen nehéz hinni abban, hogy van valódi önzetlenség, van igazi szeretet, nagyon nehéz hinni, hogy van megcsalás nélküli kapcsolat, érdek nélküli barátság,

Kell ebben hinned?

Nagyon érzelmes ember vagyok. A saját önismereti fejlődésem során a baráti körömet is leszűkítettem, mert nem akarom magam azzal etetni, hogy olyan sokan szeretnek. Távolabbról talán sokan kedvelnek, de aki nem ismer, nem is tudhatja, mi mindent kellene tolerálnia velem kapcsolatban. Nagyon kevesen vannak, akikről azt tudom érezni, hogy szeretnek, bennük azonban kell hinnem, mert különben tényleg nem mernék senkinek magamról beszélni. A párom ebben a szűk körben kiemelten, a gyerekeim maximálisan benne vannak, ők a legfontosabb bázis. Van egy-két barátnőm, akikkel fontos témákat őszintén meg tudok beszélni, az ő társaságukban zsigerileg érzem, hogy biztonságban vagyok.

A saját életedben megdolgozott hitelesség ad muníciót ahhoz, hogy képes légy a munkádban másoknak erőt adni?

Biztos, hogy erős személyiség és stabil háttér kell, hogy ezt jól csinálja valaki. Rég rossz, ha egy pszichológus kizárólag a hivatásából, a pácienseiből merít, vagy a munkában próbálja a magánéleti deficitjeit megélni. Másfajta munkahelyen ez nem gond, egy multiban még örülnek is, hogy bent marad valaki estig vagy inkább a kollégákkal tölti az idejét, mint otthon, de a terápiában ez rossz játszmákat indít, magához ragasztja a pácienst, hisz ő kezd el kötődni, jobban szüksége van a kliensre, mint neki őrá. Ez veszélyes terep. Az én hitelességem abból fakad, hogy nem vagyok egy elkényeztetett kislány, aki csak úgy átúszott az élet tengerén, és beült a magánpraxisába. Az életem törései, az anyagi küzdelmeim, a magánéleti gyötrődéseim megadták az erőforrásokat, ezektől van bennem alázat. Megtanultam, hogy semmi nem jön magától, tudok harcolni, és tudom, hogy ehhez az is kellett, hogy az apukám nagyon higgyen bennem. Végigmentem fájdalmakon az emberi kapcsolatok szintjén is, csalódtam és megrengett a bizalmam, majd mégis talpra álltam, mégis újra tudtam hinni. Ez mind jó alap, hiszen azt is értem, aki szenved. Én, aki képes voltam felállni a bajaimból, túljutni a félelmeimen, bízom benne, hogy tényleg hitelesen tudok erőt adni annak, akiben látom, hogy képes megtalálni magában ezt a képességet. Akibe nem tudom ezt belelátni, azt nem is szabad elvállalnom, hitegetnem.