Egyes tárgyak képesek az emberrel mágikus kapcsolatot teremteni. Nem hiszik? Persze én könnyen beszélek, többször is megtapasztaltam, hogy az állítás: valódi.

1994-ben kértem meg Mari kezét. Nem, előtte még megvettem a gyűrűjét. Fehérarany szépség volt, kecses, csillogó, és annyira illett hozzá. Elolvadtam a gondolattól, hogy azt az apró körmű ujjat lágyan körbesimítja, majd lassan beleépül a húsba, eggyé válik vele, és így, a test szerves részeként kíséri el egész a koporsóig. Aranyló emlékké vált a frissmenyasszony-mosoly, az erős színek, a szikrázó gyűrűcske a nyári ragyogásban. Mari szemei mellett a vadonatúj ékszer is csak úgy hatott, mint valami értéktelen, vacak pléhkarika.

Az esküvő előtt két héttel Mari nagyon megdühödött. Talált egy szerelmes levelet a postaládában, amit a szomszéd lány írt. Ártatlan voltam ugyan, mint a bárány, de nem hitte el. Az utcán őrjöngve hozzám vágta a gyűrűt, az kettőt pattant a járdán, majd elgurult valahova, a felindulástól egyikünk sem látta, hol kötött ki. Mari elszaladt, én utána, alig bírtam megállítani.

Sehogy sem tudtam meggyőzni észérvekkel, így a transzcendenciához folyamodtam. Akkor még nem sejtettem, hogy az ékszerben varázserő lakik, ami megmagyarázhatatlan módon hozzám láncolja. Vagy talán épp ekkor teremtettem meg köztünk a misztikus kapcsolatot. Visszamegyek, javasoltam Marinak. Ha megtalálom a gyűrűt, házasodjunk össze, ha nem, fújjuk le az esküvőt. Beleegyezett.

Fiatal házasok voltunk, talán 1998 lehetett, amikor Mari egyszer zongoraóra után hazajött, és hiányzott róla a gyűrű. Rákérdeztem, a fejéhez kapott. Sietve lehúzta az ujjáról, mert zenélés közben zavarta, és ott felejtette a kottákon. Rohantunk vissza a zeneiskolába, mint az őrültek, de nem volt sehol. Pánikban kutattuk végig a helyiséget, végül megtaláltam a papírkosár mellett, valamelyik hanyag takarító tette oda az egyik szemétnek nézett kottába gyűrve. Kisimítottuk a papírt, Mari zokogva megcsókolta a gyűrűt, és visszahúzta az ujjára.

Ezután hosszú évekig lakott a feleségem kezén boldogságban és biztonságban. 2010 körül a hullámzó Balaton tette újra próbára. Egy kiadós úszás után, közel a parthoz Mari rémülten kiáltott fel: az ékszer lesodródott a kezéről és elsüllyedt a vízben. De én hittem benne, hogy a gyűrű hallgat rám, és a kötelék mit sem lazult az elmúlt 12 évben. Három percen belül meg is lett az iszapba fúródva. Mari visszahúzta a kezére: hála volt a szemében, de azt a szenvedélyes boldogságot, amit a korábbi csodás rálelések csaltak oda, többé nem láttam.

2013-ban ismét szerelmes levelet hozott a posta. A lázas sorok láda helyett az e-mailfiókomban landoltak, amit a feleségem – véletlenül? – kinyitott. Ismét az ártatlanságomat bizonygattam, de ezúttal már nem mondtam igazat. Mari lehúzta a gyűrűt az ujjáról, és beleejtette az akváriumunkba. „Úgyis féltem már, hogy az ujjamba rohad.” – mondta szenvtelenül. Mennyi év, mennyi emlék, mennyi remény, állt meg bennem az ütő hirtelen. És mind pocsékba ment? Jobban fájt a flegmasága, mint az a 19 évvel ezelőtti tüzes mozdulat, ami után a szemétből ástam elő összetartozásunk jelképét. Kikapartam most is a felbolydult halak és a büdös alga mellől: kifakult, meggyengült a kis karika, elvesztette a ragyogását, de éreztem, ahogy lüktet, pulzál a tenyeremben. Odatettem a feleségem éjjeliszekrényére. Ő nem hozta többé szóba a dolgot, a gyűrű pedig eltűnt a szekrényről, és nem láttam az ujján soha többé.

Semmi különös nem történt, csak a szokásos ügymenet: a gyerekek felnőttek, mi kiégtünk, elfásultunk. Oszcilláltam pánik és megkönnyebbülés között, a jegygyűrűm nyoma fájt és viszketett, a legkilátástalanabb pillanatokban arra gondoltam, legalább a nyomát ráfestem az ujjpercemre. Ám ahogy mondani szokás, minden nappal kicsit könnyebb volt, így letettem róla. Mari többé nem vagdosta hozzám a saját gyűrűjét, nem ejtette az akváriumba, nem szorongott már, hogy újra elveszti: inkább odaadta, ő sosem tudott rá rendesen vigyázni, mondta keserű mosollyal, tegyem csak el emlékbe a sajátom mellé. „Mindig rátaláltál. Jobban ragaszkodik hozzád, mint hozzám.” Elfogadtam, alig éreztem valamit: többé nem akartam Marit meggyőzni, visszatartani. Mind a két gyűrűt a pénztárcámban hordtam, amíg 2019 júliusában a Budapest-Vác ingázó vonat egyik fülkéjében ott nem felejtettem őket iratokkal, pénzzel, bankkártyával együtt. Talán még most is ráakadhatok az összegyűrt kottapapírt, a bűzös csikksátrat, az iszaptemetőt, az akváriumot túlélő kis karikára, mint már annyiszor, villant át az agyamon: Mari gyűrűje hozzám tartozik, lehet, hogy a kapocs örökre eltéphetetlen. Elég felemelni a telefont, vagy most rögtön besietni a MÁV talált tárgyak osztályára, és leadni a címemet.

Ácsorogtam egy darabig a Nyugatiban, aztán lesétáltam a metróba. Többé már nem akartam megtalálni.

Nézd meg ezt a galériát is: