„A gyerek kéthetente csalódott, mert az apja nem jött érte” – A kapcsolattartás nem lehetőség, hanem kötelesség

Ahogy nézem, nagy kavar van a fejekben válás után, mert az anyukák azt gondolják sokszor, akadályozhatják a kapcsolattartást, és bosszút állhatnak az exférjen úgy, hogy nem engedik a gyerek közelébe, az apukák meg gyakran azt hiszik, hogy a gyerek látogatása egy olyan lehetőség, amit ők választhatnak, hogy élnek-e vele.

Ébresztő! A kapcsolattartás kötelesség mindkét fél részéről!

“Csak hétvégi apuka vagyok, vagyis ne pattogjak?”

Nem úgy van, hogy ha kedvem van, ránézek a különélő gyerekemre, ha meg épp nem érek rá, akkor kihagyom. Hagyjuk már azt is, hogy nincs ideje apukának arra, hogy meglátogassa a gyerekét, mert mégis milyen apa az, akinek nincs kéthetente pár órája arra, hogy a gyerekével legyen?

Sosem értettem az ilyen embereket, akik válás után elhanyagolják a gyerekeiket, nincs bennük vajon elég szeretetet? Vagy úgy érzik, hogy elváltak a gyerekeiktől is, nem csak az exüktől? Önzőségből cselekszenek? Mi járhat a fejükben? Esküszöm, próbálom sok éve megérteni, de felfoghatatlan számomra, hogy egy szülő ne akarja látni a gyerekét, ne érdeklődjön iránta, úgy tegyen, mintha nem is létezne szegény gyerek.

Nem mérik fel, milyen lelki sérüléseket okoznak?

Az apukák, anyukák, akik nem tartják válás után a kapcsolatot a gyerekkel, azt üzenik neki, hogy nem fontos, nem szerethető, nem számít. Annyira nem számít, hogy még egy kérdés erejéig sem emelik fel a telefont, hogy él-e még egyáltalán. Ezzel nem az exen állnak bosszút, hanem a gyereken, aki aztán semmiről sem tehet, és az égvilágon semmi dolga azzal, hogy tönkrement a házasság.

Nincs ezekben az emberekben egy kis emberi érzés? Hogy egy kicsit beleéljék magukat a gyerek helyzetébe, aki várja, hogy felbukkanjon a megbeszélt időben az apja, anyja, aki aztán egy vállvonással elintézi, és távol marad. Borzasztó érzés lehet, azt fogja gondolni magáról az a gyerek, hogy nem méltó a szeretetre, hogy biztos vele van a baj és őt félre lehet tolni. Ezt az érzést aztán szépen elviszi magával felnőttkorára, az egész életére hatással lehet a munkahelyétől kezdve a szerelmi életén át a saját gyerekeihez való viszonyáig.

Részlet A szoba című filmből – Forrás: iMDb

Amikor a gyerek megutálja az apját…

Nóra története jól mutatja, milyen nehéz helyzet ez.

„A mi sztorinkban apa egy eléggé felelőtlen alak, már a házasságunk alatt is az volt, az ígéreteivel tele volt a padlás, betartani már nem annyira szerette őket. Amikor elváltunk, persze volt nagy sírás részéről, hogy de a gyerek milyen fontos neki, és ne válasszam el tőle. Eszem ágában sem volt elválasztani, felajánlottam neki, hogy bármikor jöhet, látogathatja, akár úgy is, hogy eljön velünk olykor családi programokra, mert a fiamnak ez fontos lenne, hogy benne legyen az apja a mindennapjaiban. Mondtam neki, hogy szerintem az lenne a jó, ha néha ő menne a gyerekért az iskolába, legyen ott a sulis ünnepségeken, sőt a családi szülinapozásra is meghívtam, mert az apja, és a fiam szereti. Vagyis már inkább múlt idő, mert csak szerette, az elmúlt években eléggé ellene fordult.

A fiam 7 éves volt, amikor elváltunk, most már 14 éves lesz pár napon belül, ebben a 7 évben annyira maga ellen fordította őt az apja, hogy utálattal beszél róla, és rettenetesen haragszik rá. Az elején még nagyon várta a láthatásokat, készült kéthetente arra, hogy az apja jön érte péntek délután, és vele lehet egész vasárnap délelőttig.

Aztán kéthetente óriásit csalódott, mert az apja nem jött érte, nem vitte el, nem töltött vele időt. Az első időkben még írogatott magyarázkodó leveleket, hogy neki mindig közbejött valami, aztán már arra sem vette a fáradságot, hogy magyarázkodjon, csak szó nélkül nem jelent meg a kapcsolattartásokon.

Beletelt pár évbe, míg a fiam letett az apjáról teljesen. Nem szidtam előtte, nem mondtam rá rosszat, csak vigasztaltam mindig, eltereltem a figyelmét, programról programra vittem, hogy feledtessem vele az apja trógerságát.

Most, 14 évesen már azt mondja a gyerekem, hogy nem bánja, hogy így történt, mert legalább időben ráébredt, mennyire megbízhatatlan az apja. Nagyon remélem, hogy nem okozott neki túl nagy lelki sérüléseket ez a helyzet, talán segített az, hogy rám mindig, mindenben számíthatott.”

Nóra még az elején elment ügyvédhez, hogy mit lehet tenni a kapcsolattartások elmaradása miatt, de aztán nem terelte jogi útra a dolgot. Kiderült ugyan, hogy feljelenthetné az exférjét a gyámügynél, pénzbírságot is kiszabnának rá, de nem lett volna értelme, mert Nóra nem akarta, hogy kényszerből találkozzon a gyerekével az apja. Valahol igaza van, hiszen ha egy szülőnek nem jön belülről a késztetés, hogy kapcsolatot akar tartani a saját gyerekével, akkor talán felesleges is erőltetni, sok jó nem sülhet ki belőle. Mindenesetre nagyon szomorú, hogy ilyen sok apa és anya nem képes megérteni, hogy a gyerek érdeke az első, és hogy a kapcsolattartás nem lehetőség, hanem kötelesség.