Igaz mese a Sopron Basket elmúlt negyed évszázadáról

Török Zoltán ezt a történetet úgy írta meg, hogy közben az élete gyökeres fordulatot vett. A sportvezető 2018 decemberében tudta meg, hogy súlyos betegséggel küzd. Mások egészen biztosan feladták volna, magukba fordulva, a lelket és testet emésztve gondolkodtak volna azon, miért éppen őket érte a csapás. Török - miközben a napok, az órák az előző életéhez képest lelassultak - nem keresett önsajnálatot, hanem az írás felé fordult.

A bevezetőben azt írtam, nem egyszerű sportsztori ez, hanem korrajz Magyarországról, a magyar sportról, a női kosárlabdáról. Amikor egy ügyvezető (korábban intéző) egymaga rohangál a támaogatók után, amikor a csapatot fenntartó ember éjt nappalá téve azon gondolkodik, hogyan lehetne még sikeresebb az általa vezetett együttes. Amikor a magyar női kosárlaba a Sopron-Pécs örök rivalizálás közepette nyújtott nekünk, sportkedvelőknek, újságíróknak témát, nem gondoltuk, hogy eljön az idő, amikor erről már csak a múltba merengve beszélhetünk. De Török volt az, aki - a magyar sportvezetők közül talán a legmerészebbként - egy igazi sztáredzőt hozott a nyugati kisváros csapatának a kispadjára. Az eredmény, a két Euroliga Final Four, az ott megszerzett ezüstérem, a 100 százalékos teljesítménnyel megnyert bajnokság, miközben Sopronban világsztárok bukkantak fel és adták életüket a sárga-zöld klubért.

Nem tudom, hogyha Török Zoltán az elmúlt 25 évre visszatekint, vajon mindent ugyanúgy csinálna-e, ahogyan tette. De van-e olyan ember a földön, aki a mögötte hagyott életszakasz minden egyes pillanatát igazolva látja? Aligha. Ma már nosztalgiával keveredett édes-bús estéken merengünk azon, hogy milyenek voltak a Sopron-Pécs meccsek, hogy mekkora vihart kavart egy pécsi lány, Fegyverneky Zsófia soproni igazolása, hogy a hosszú évek alatt a női kosárlabda NB I az ország egyik legérdekesebb versenysorozata volt, hogy egy fiatal, szinte kezdő edző, Székely Norbert 2009-ben a Final Fourba vitte a soproni csapatot, hogy Balogh Judit miként hintett 30-40 pontokat azoknak az ellenfeleknek, akik szembe jöttek vele, hogy egy saját nevelésű soproni lány, Honti Kata hogyan jött haza Olaszországból és vállalta első szóra a felkérést, amikor volt klubja bajba került.

Mindezek tényleg mesék is lehetnének. De nem azok. Török Zoltán könyve nem fikció, olyan olvasmány, amely ma is megosztja majd azokat, akik ezt a könyvet a kezükbe veszik. S ez így van jól. A könyv utolsó fejezete pedig e cikk szerzőjének egyik írása lesz, amely 2018 áprilisában jelent meg az Origón. Örömmel "adtam kölcsön", sőt, büszke is vagyok arra, hogy ezzel a történettel zárul le a könyv. Több poént most nem árulok el, inkább idézek az előszóból, amit előzetesen a szerző közzétett.

Ma, amikor e sorokat írom, célom e visszaemlékezéssel az, hogy a pályán elért eredmények mögé láttassak és megörökíthessem mindazt, ami számomra abból a huszonöt évből megmaradt: emberek, akik alakították a sorsomat, történések, melyek ilyen vagy olyan módon, de meghatározták a karrierem. Végül, de nem utolsósorban érzések, amik a lelkemben kavarogtak, miközben megéltem ezt az időszakot, munkásságom legfontosabb pillanatait.

Mese is lehetne, adtam címül és tényleg! Időnként mesébe illő dolgok történtek velem, valahogy úgy, mint az igazán jól kitalált történetekben. Az események papírra vetése során nem ragaszkodtam a kronológiához, nem böngésztem az internetet és nem kutattam a fiókjaimban. Volt, aki azt javasolta, csak meséljem el, kérjek meg rá hozzáértőt, írja meg ő. De én pontosan azt akartam kiírni magamból, amit az elmém őriz. A saját szavaimmal. A jót is és a rosszat is. Döntően a jót! Persze, a hasonlóság megtörtént eseményekkel, vagy valós személyekkel nagyon is mutathat azonosságot. De csak annyira, amennyire és ahogyan azt az elmém megőrizte.

Török Zoltán könyvét a tervek szerint egy hét múlva mutatják be.